Apja a pécsi ítélőtábla tanácselnöke volt, a család nevét ő változtatta 1910-ben Imrefire. Az iratokban Imrefy, illetve Imreffy néven is szerepel. Középiskoláit Pécsett és Kaposvárott végezte, 1916-ban a kaposvári állami főgimnáziumban érettségizett. Az első világháborúban tizenhárom hónapig katonai szolgálatot teljesített, ebből hét hónapot az olasz harctéren töltött, 1918-ban mint karpaszományos őrmesterként szerelt le. 1920-ban a budapesti tudományegyetemen jogtudományi doktori oklevelet szerzett. 1920 novemberében a Pécsi Törvényszékre nevezték ki mint joggyakornokot, majd bírósági fogalmazóvá léptették elő. Az egységes bírói és ügyvédi vizsgái letétele után 1926-ban kinevezték Nagyatádra járásbíróvá, 1929-ben áthelyezték a Nagykanizsai Törvényszékre. 1938 decemberétől 1941-ig a Tamási Járásbíróság elnöke, 1941-től a Kaposvári Törvényszék tanácselnöke volt. 1942 májusban ismét behívták katonának, a Kijevben állomásozó pécsi 4. számú honvéd helyőrségi kórház által fenntartott 105. számú betegellátó-állomáson szolgált segédtisztként, 1943 júniusában szerelt le. A második világháború végéig polgári ügyszakban dolgozott. 1945-ben megbízták a Kaposvári Népbíróság megszervezésével és vezetésével. 1948-ban belépett a Magyar Kommunista Pártba, s a júniusban megalakult jogutód Magyar Dolgozók Pártjának is tagja lett. 1948. július 27-én a Kaposvári Törvényszék elnökévé sorolták át. 1949. októberben kinevezték a Legfelsőbb Bírósághoz bíróvá, s 1950 februárjában beosztották a titkos ügykezelés körébe tartozó ügyeket tárgyaló IV. számú tanácsba. Számos, halálos ítéletekkel terhes koncepciós ügyben vett részt szavazó bíróként, többek között a Standard-ügyben és mellékpereiben, a Grősz-perben és mellékpereiben, a Kereszt és Kard Szövetség ügyében (Halápi József és társai), illetve az úgynevezett Polgárőrség-ügyben (Tóth Illés társai). 1953. júniusban „azon valótlan indokkal, hogy annak idején tagja volt a baloldali személyek ellen eljáró ún. ötös tanácsnak” bírói állásából eltávolították, és a pártból is kizártak. Jóllehet a nagybudapesti pártbizottság a kizáró határozatot semmissé nyilvánította, attól kezdve végig párton kívüli maradt. Öt hónapi állás nélküliség után 1953. novemberben a Budapesti I. számú Ügyvédi Munkaközösség tagja lett. 1954 áprilistól a Vegyipari Minisztérium Szerves Vegyipari Igazgatósága jogtanácsosaként tevékenykedett. 1957. március 4-én kinevezték a Legfőbb Ügyészségre főosztályügyésszé. 1958. júniusban ismertetett minősítése szerint „Noha korábban a Legfelsőbb Bíróságon büntető, sőt nagyon kiemelkedő politikai ügyekben tárgyalt, az ellenforradalom után nem akart részt venni a politikai bűntettesek büntetőjogi felelősségre vonásában. […] Munkája alapján megállapítható volt, hogy hosszú szakmai gyakorlata eredményeket hozott. […] Politikai felfogását csak kevésbé volt módomban megismerni, és csak azon keresztül, hogy vállalta és kielégítően viszi az ellenforradalmárok által megvalósított bűncselekmények másodfokú elbírálását. Azok közé az értelmiségiek közé sorolható, akik a felszabadulást követően szaktudásukat a népi demokratikus rendszer szolgálatába állították.” 1962. július 15-én nyugdíjazták.

Kitüntetések: Signum Laudis; az Ügyészség Kiváló Dolgozója (1962).

Források: Legfőbb Ügyészség Központi Irattára I/7.