| A Süle István és társa elleni eljárás az ózdi népítéletek miatt indított perek egyike volt. Ahogy arra a védelmi fellebbezés is hivatkozott, a különböző ügyekben mindig az éppen bíróság előtt álló vádlottat tekintették a tárgyalt gyilkosság elkövetőjének, így a népítélet három áldozatának megtorlásaképpen négy embert végeztek ki.
Ózdon október 29-ig viszonylag békésen zajlottak az események, noha a 25-i tüntetés folyamán elfoglalták a járási rendőrkapitányságot, ahonnan több fegyvert elvittek. A megyei munkástanács megalakulásának hírére a funkcionáriusok munkástanácsot alakítottak a város legnagyobb gyárában, az Ózdi Kohászati Üzemekben, ezt azonban a másnap délelőtti tüntetés követelésére újjáválasztották, így vér nélkül győzött a forradalom. 27-én a rendőrséggel és a határőrséggel együttműködve megalakult a rendfenntartó nemzetőrség. Másnap a munkástanács határozatot hozott a nemzetőrség kibővítéséről, és 29-én reggel megkezdődött a jelentkezők felvétele. Eközben a nemzetőrség parancsnoka idegösszeomlást kapott, és miközben megpróbálták lefegyverezni, elsült a pisztolya, mire a már felfegyverzett nemzetőrök lövöldözni kezdtek. Különböző rémhírek keltek szárnyra, megszólaltatták a gyár vészjelző szirénáját, a városi hangos híradó pedig a rendőrök felkeléséről adott hírt. Hajtóvadászat indult az ávósok ellen, aminek egy ügyészségi nyomozó, valamint egy államvédelmi és egy rendőrtiszt áldozatul esett.
A nyomozót és az ávós tisztet bántalmazásuk után a munkástanácsnak otthont adó kaszinó előtti parkban akasztották fel a lábuknál fogva. Ebben vett részt Süle István, mindkét esetben ő csomózta a fára a kötelet, ezt a nyomozás során és a tárgyaláson is elismerte. A bíróság cselekményét államrend elleni mozgalomban tevékeny részvételnek és gyilkosságnak minősítette, ami alapján halálra ítélte. A védelem arra hivatkozással támadta a minősítést, hogy az áldozatok már halottak voltak, amikor felakasztották őket, ezt több korábbi ítélet is megállapította, Süle tehát nem követhette el a gyilkosság bűntettét. A boncolási jegyzőkönyvek valóban valószínűtlennek állították, hogy az elszenvedett súlyos bántalmazás után még élt a két férfi, amikor felakasztották őket. A tárgyaláson az orvosszakértő már úgy látta, hogy élhettek, az ítéleti tényállásba az került, hogy éltek, majd az indoklásba az, hogy a két áldozat az akasztás előtt „semmiképpen nem halhatott meg”. A másodfokú bíróság helybenhagyta a tényállást és a minősítést. Ellenben arra hivatkozással nem látta indokoltnak a halálbüntetést, hogy Süle a tömeg hatására kapcsolódott be a gyilkosságba, konkrétan pedig egy ismeretlen felszólítására, aki rászólt: „ugorj fel öcsém a fára.” Mivel ezt sem kényszerítésnek, sem utasításnak nem lehet tekinteni, valószínű, hogy a bíróság csak ürügyet keresett a halálbüntetés enyhítésére. |