A Mayerszky Béla és tizenkét társa elleni eljárás volt a legnagyobb zalai per, amelyben a megye nagy múltú és az ötvenes években kiemelt jelentőségű iparágában, az olajiparban dolgozó mérnököket, geológusokat stb. ítéltek hosszú börtönbüntetésre, illetve országos viszonylatban az egyik legnagyobb munkástanács-vezetők ellen indított per.
A zalai olajipari vállalatoknál (a szakszervezet kezdeményezésére) nagyon hamar felálltak a munkástanácsok, amelyek szorosan együttműködtek egymással, a forradalom városi és megyei testületeivel, november közepétől pedig a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal (KMT). Megtörésük csak 1957. január közepén–végén sikerült az akkor már teljes sajtómonopóliummal és a bárki ellen bevethető karhatalommal rendelkező Kádár-kormánynak.
A vádlottak nagy többsége párttag (többük egyben szakszervezeti vezető) volt, nem egy közülük magas kormánykitüntetés birtokosa, sokszoros újító. Az ítélet nem hallgatta el, ami akkor érdemnek számított: az „ellenforradalom” elején felléptek az emlékműrombolók és a „hőbörgők” ellen; védelmet nyújtottak pártfunkcionáriusoknak és államvédelmiseknek (akiket saját lakásaikba fogadtak be). November–decemberben az üllő és kalapács közé szorult munkástanács-vezetők mindent megtettek a munka újbóli beindítása és a kármentesítés érdekében. Egyszerre próbáltak ellenállni a dolgozók intranzigens követeléseinek és a felülről jövő támadásoknak, amelyek elsorvasztani próbálták a munkástanácsokat.
Miként a többi üzemi munkástanács, a zalai kőolajipari vállalatok munkástanácsai is sokrétű feladatokat láttak el. Átvették az üzemek irányítását: ha megmaradt tisztségében az igazgató, akkor a mellé felállított igazgatási tanácsban, ha azt leváltották, akkor kizárólagos jogkörrel. Kiálltak a forradalom legfőbb követelési mellett mint önálló forradalmi szervezet, illetve a területi (városi, megyei) forradalmi tanácsokkal kritikusan együttműködve, amelyek vezetőségébe általában beválasztották képviselőiket. Elrendelték a nyersolaj finomítókba történő szállításának leállítását mindaddig, amíg az utolsó szovjet katona is el nem hagyja az országot, de a folyamatban lévő fúrásokat és kutatófúrásokat – a majdani kitermelés biztosítása érdekében – csupán csökkentették. Nem állították le a lakóházak és intézmények fűtéséhez szükséges gáz szállítását sem. Ez a szabályozott sztrájk is súlyos veszélyt jelentett az ellátási gondokkal küzdő szovjet csapatok számára, ezzel hozzájárult a forradalom átmeneti győzelméhez. Ez indokolta a munkástanács-vezető elleni pert, amelynek középpontjába azonban nem a sztrájknak a fegyveres harcra gyakorolt hatását, hanem a nemzetgazdaságnak okozott kárt állították, a lakosság ellátásának veszélyeztetését, hogy amiatt az ország kénytelen volt növelni az importot. A per csupán ebből a szempontból tűnik koncepciósnak, egyebekben az eljárás a valóban történtek feltárására törekedett, nem egy esetben valótlanként visszautasítva a vádlottakat rágalmazó tanúvallomásokat.
A zalai munkástanácsok követelései nem tértek el az országos trendtől: a szovjet csapatok kivonása, az ÁVH feloszlatása, amnesztia a felkelésben részt vettek számára, szabad választások több párt részvételével. Követelték a gazdasági csődért felelős politikusok leváltását, és még október 31-én is támadták Nagy Imre kormányát, kifogásolva, hogy abban benne maradt több rákosista politikus (Apró Antal, Münnich Ferenc stb.), hogy nem kapott tárcát a forradalmi ifjúság, illetve hogy kommunista kézben maradt a belügy és a hadügy.
A munkástanácsok november 4. után is a helyükön maradtak, és a forradalomban elért vívmányok megvédése érdekében folytatódott (sőt teljessé vált) a sztrájk. A hónap közepén összeállították követeléseiket (abban első helyen szerepelt a deportálások leállítása és az elhurcoltak hazahozatala), amelyet át akartak adni a kormánynak. Kádár azonban nem fogadta a zalai küldöttséget, amely így a kormány helyett a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal vette fel a kapcsolatot. A KMT mintájára kezdték szervezni a Zala megyei munkástanácsot, de annak felállítására a kormány területi munkástanácsokat betiltó rendelete következtében már nem került sor.
November 4. után kapott lendületet a kommunista funkcionáriusok leváltása, ami az olajipari vállalatoknál jellemzően nem elbocsátással, hanem alacsonyabb (a végzettségnek megfelelő) munkakörbe helyezéssel történt. Az olajipari dolgozók csatlakoztak a KMT által meghirdetett december 11–12-i 48 órás sztrájkhoz, amit a kádári hatalom részéről durva lejárató kampány követett. A munkástanácsok vezetőit a kapitalizmus restaurációjának szándékával és a kommunisták üldözésével vádolták. Miközben egyre fogyott a levegő a munkástanácsok körül, azok még igyekeztek útját állni az üzemi pártszervezésnek. A pártfunkcionáriusok még januárban is csak az ő engedélyükkel, és csak tanácskozási joggal vehettek részt az üléseken, hogy aztán megalázó körülmények között kapjanak engedélyt az üzemi pártszervezet megalakítására. Bázakerettyén például úgy, hogy egy munkástanácstag szavazott az üzemi pártszervezés engedélyezése mellett, huszonöt pedig tartózkodott. |