1956. október 25-én kezdődtek a tüntetések az előző este a Dunapentele nevet visszavett Sztálinvárosban. A légvédelmi tüzérezred laktanyája előtt gyülekezők fegyvert és a honvédség csatlakozását követelték. Az ezred, egyben a helyőrség parancsnokának, Nagyéri Károly századosnak kétszer is sikerült korlátozott erőszakkal visszaszorítania a tömeget, de amikor betörték a kaput, kiadta a tűzparancsot.A lövetés következtében többen életüket vesztették, még többen megsebesültek. Ezzel egy időben támadás érte a hadkiegészítő parancsnokságot is, amelyet a Nagyéri százados által küldött egység mentett fel. Október utolsó napjaiban,a forradalom országos győzelme nyomán Dunapentelén is megalakult a nemzeti bizottság, és átvette a város irányítását. Elnöke Pados István lett. A nemzeti bizottság utasítására őrizetbe vették Nagyéri századost, valamint számos magasabb rangú államvédelmi tisztet, egyben lefoglalták a helyi államvédelem irattárát, a bizalmas iratokkal együtt.
Annak ellenére, hogy folyamatban volt a szovjet csapatok kivonása, Dunapentelén komoly harci előkészületek folytak. Számos település forradalmi vezetőségét alaptalanul vádolták ilyen védelmi előkészületekkel, Dunapentele esetében valószínű, hogy az valóban megtörtént. A város katonai parancsnokává választott Izinger Gyula főhadnagy parancsára megszervezték a védelmet, a légi felderítést, valamint a katonai szolgálatra bevonulók kiképzését. A légi felderítés ellenére Dunapentelét is váratlanul érte a szovjet csapatok november 4-i inváziója. Izinger főhadnagy idegileg összeomlott, s miután egy másik tiszt is visszautasította a parancsnoki megbízást, a fogva tartott Nagyéri századost kérték fel rá, aki vállalta a feladatot, és mindent megtett a város védelme érdekében. A város nemcsak fegyverrel készült a harcra, hanem politikai eszközökkel is. November 7-ig saját rádiót működtettek (Rákóczi adó), azon tették közzé felhívásaikat, és igyekeztek tájékoztatni a világot a Magyarországon történtekről.
Dunapentelét az első napokban elkerülte a szovjet támadás, így a város két nap felkészülési időt kapott. November 6-án este magyar tisztek vezette szovjet parlamenterek megadásra szólították fel Nagyéri századosékat, akik azt visszautasították, sőt, állítólag felmerült a hazaárulónak tartott magyar tisztek kivégzése is. A másnap légierővel, páncélosokkal és tüzérséggel megindított támadás néhány óra alatt szétzúzta a védelmet, a harcoknak magyar részről legalább nyolc halottja és harmincöt sebesültje volt.
A Pados István és társai elleni per több szempontból kirí a megtorlás büntetőeljárásai közül. Bár a szocialista magyar nehézipar egyik büszkeségének ellenállása politikai és katonai szempontból is súlyosan érintette a Kádár-kormányt, a perben nem született halálos ítélet. Az leginkább a két fővádlottal szemben tűnt valószínűnek, Pados esetében az ítélet hosszan részletezte, miért tekint el a bíróság a legsúlyosabb ítélettől. Padost két körülmény mentette meg a kötéltől. Egyfelől már fiatal korában jelentkező pszichés zavarai, amelyek miatt a bírósági elmeszakértők úgy értékelték, hogy csak korlátozottan képes felismerni cselekményei következményeit. Másfelől „az energia előállítása terén nagy jelentőségű találmányt jelentett be”, amelynek egyes részei még befejezésre szorultak. A bíróság úgy vélte, hogy azzal Magyarország megelőzheti a tudományos világ élvonalát, vagyis – bár ez konkrétan nem hangzott el – kár lenne elpusztítani egy ennyire fontos, az ítéletben Bláthy Ottóhoz, Jedlik Ányoshoz és Kandó Kálmánhoz hasonlított tudóst. (A találmány sorsának nincs nyoma az iratokban, azt Pados, esetleg mások, vélhetően nem tudták befejezni.)
Míg Pados István osztályellenségnek számított (tudós értelmiségi, hosszú időn keresztül a bencés rend tagja), Nagyéri százados osztályhelyzete és pályája november 4-ig ragyogó volt a rendszer szempontjából. Munkásszülők gyermeke, vasesztergályos, kommunista párttag, aki munkája elismeréseként tíz hónapig a Szovjetunióban tanulhatott. A bíróság az ő esetében nyomatékos enyhítő körülményként vette figyelembe, hogy kezdetben „szilárdan helytállt”, amiért az ellenforradalmárok bebörtönözték.
Padosnak és Nagyérinek a halálos ítélettől való megmenekülését a bíróság olyan eszközökkel oldotta meg, amelyek teljesen idegenek voltak a megtorlás büntetőeljárásaitól. Az ítéletben például megállapították, hogy a tanúk többsége maga is részt vett az eseményekben, vagyis érdekelt volt abban, hogy a felelősséget a vádlottakra hárítsa, így próbálva menteni magát. A tanúk másik része sértett volt (például az őrizetbe vett államvédelmi tisztek). A vádlottak javára figyelembe vette a bíróság az akkori párt- és szovjetellenes propagandát, a katonatisztek esetében pedig a felülről kapott ellentmondásos, „sokszor népellenes utasításokat”. Mindegyik állítás helytálló, a többi perben mégsem vették figyelembe ezeket a körülményeket. És végül szembetűnő, hogy noha a fegyveres harcban valamilyen formában részt vetteket mind megvádolták gyilkossággal, ez a tétel kimaradt Pados István és társai peréből. Annak megállapítása esetén aligha lett volna mód a halálbüntetés kiszabásának elkerülésére. |