| A Sartórisz Kálmán és tizenhárom társa elleni perben a Nógrád Megyei Nemzeti Bizottság vezetőit állították bíróság elé. Annak ellenére, hogy a vádlottak többsége aktív tagja volt a megyei forradalmi szervnek, a bíróság csak államrend elleni mozgalom vezetésében vagy abban való részvételben találta őket bűnösnek annak ellenére, hogy ezt a paragrafust általában laza, alkalmi csoportosulásokra alkalmazták.
A megyében országos viszonylatban későn, október 30-án került sor a forradalmi erők hatalomátvételére, amikor a 27-én, funkcionáriusokból alakított nemzeti bizottság által összehívott küldöttgyűlés új, a lakosság bizalmát élvező grémiumot választott. Az átalakulás békés, kompromisszumra törekvő jellegét mutatja, hogy a nemzeti bizottság elnökségébe a megye tanácselnökét is beválasztották. Az elnök Sartórisz Kálmán bányamérnök, a szénbányászati tröszt vezérigazgatója lett. A bizottság csatlakozott az országos sztrájkhoz, és november 2-án küldöttekkel képviseltette magát Miskolcon az Észak- és Kelet-magyarországi Nemzeti Tanács alakuló ülésén. Az ott elfogadott határozatot, benne a munka november 5-i felvételének elrendelésével a Nógrád Megyei Nemzeti Bizottság nevében Mlinarik István írta alá.
Nógrád és Salgótarján szovjet katonai megszállására viszonylag későn, november 14-én került sor, de az októberben háttérbe szorított vagy önként visszavonult, a Kádár-kormány mögé álló funkcionáriusok már 5-én kísérletet tettek a hatalom visszavételére. Munkás-paraszt forradalmi bizottság néven új megyei vezetőséget alakítottak, és november 6-ára virradó éjjel fegyveresek élén elfoglalták a megyei tanács épületét, elűzve onnan a választott nemzeti bizottságot és annak őrségét. Szovjet katonai támogatás nélkül azonban az első restaurációs kísérlet elbukott. A nemzeti bizottság tovább működött a megye legnagyobb nehézipari üzemében, az acélárugyárban, majd 13-án a gyár fegyvereseinek segítségével visszafoglalták a tanácsházát, és lefegyverezték a kádárista karhatalmat. A nemzeti bizottság egyszerre küzdött a helyi restaurációs kísérlettel, és próbálta rászorítani a kormányt a forradalom alapvető követeléseinek (és eredményeinek) az elfogadására. Mindkettőben fontos támasza lett a november 23-án alakult megyei munkástanács, amely nemcsak a nógrádi dolgozókat képviselte, hanem felvette a kapcsolatot a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal, valamint a környező megyék munkástanácsaival. Miután többször hiába tárgyaltak – vagy próbáltak tárgyalni – a kormánnyal, december 3-ára és 4-ére általános sztrájkot hirdettek. Nógrádban leállt az élet. Megtorlásul megkezdődtek a letartóztatások, amelyek ellen december 8-án tüntető tömeg gyűlt a rendőrkapitányság elé. A helyi és a központi hatalom addigra elszánta magát az ellenállás minden formájának letörésére, és ahhoz már megvoltak az eszközei. A tüntetést negyvenhat halálos áldozatot követelő sortűzzel oszlatták fel. A sortűz, majd az acélárugyári nemzetőrség két tagjának brutális meggyilkolása lefejezte a forradalmat. A vezetők közül többen Nyugatra menekültek, így Mlinarik István is, akit távollétében ítéltek először tizenöt év börtönre, majd másodfokon halálra.
Az iratanyag hiányos, a tárgyalási jegyzőkönyvek nem állnak a rendelkezésünkre. |