1956. október 27-én a Csillaghegyi Téglagyárban (Budapest III. kerület) munkástanácsot választottak. Megalakítása a pártállami normák szerint is teljesen legális volt, miután már az MDP KV és a SZOT is szorgalmazta munkástanácsok alakítását az üzemekben. A téglagyárban a helyi DISZ-bizottság vezette le a választást. A munkástanács elnökhelyettese – de az ítélet szerint kezdettől tényleges irányítója – Harrer Gusztáv lett. A tanács a gyár vezetésére igazgatótanácsot állított fel, és új gyárőrséget szervezett az október 24-én kommunista aktívákkal megerősített helyett. Ennek parancsnoka Vörös László másodrendű, parancsnokhelyettese Borbás István harmadrendű vádlott lett. Semmilyen adat nem merült fel arra nézve, hogy a gyárőrség bármilyen erőszakos, „ellenforradalminak” minősíthető cselekményben részt vett volna.
November 4-én a gyárba és annak közvetlen környékére nagyszámú (az ítélet szerint mintegy százötven) harcra kész felkelő gyűlt össze, jelentős mennyiségű és nagy tűzerejű fegyverzettel. A helyzetet különösen veszélyessé tette, hogy a közeli Róka-hegyen volt a szovjet csapatok egyik harcálláspontja, de végül fegyveres harcra nem került sor. Este a felkelők elszivárogtak, a fegyvereket hátrahagyták, azokat a gyárőrség elrejtette. Másnap egy szovjet katonai küldöttség követelte a fegyverek átadását, mire az őrség a sajátját és az elrejtett egy részét is átadta.
A téglagyárban november közepén alakult meg a végleges munkástanács, Harrer Gusztáv lett az elnöke. Az ítélet mint egyéni cselekményt írt a terhére minden olyan intézkedést, amely november–decemberben a munkástanácsok tevékenységét jellemezte: a sztrájkot, a gyáron belüli pártszervezés tilalmát, a szakmailag képzetlen funkcionáriusok leváltását. Mint az üzemi munkástanács elnöke Harrer hivatalból tagja lett a III. kerületi munkástanácsnak, amely értelemszerűen kapcsolatban állt a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal, de ez utóbbit külön a terhére rótták, különös tekintettel arra, hogy a téglagyár is csatlakozott a december 11–12-i 48 órás sztrájkhoz. Az elrejtett fegyverek maradéka 1958. májusban munkavégzés közben került elő, mire a per összes vádlottját egyetlen nap leforgása alatt őrizetbe vették.
A perben (és az ítéletben) csak mellékes körülmény volt Harrer munkástanács-vezetői, illetve vádlott-társainak üzemőrségi tevékenysége, a középpontban a fegyverrejtegetés állt. A vádlottak azzal védekeztek, hogy nem merték beszolgáltatni a nagy mennyiségű és nagy tűzerejű fegyverzetet. Ezt a bíróság azzal hárította el, hogy november 5-én a szovjet katonák kimondottan „barátságosan viselkedtek”, a későbbiekben pedig számtalan lehetőségük lett volna a statárium kihirdetése előtt a fegyverek közterületre való kitételére vagy beszolgáltatására. Az ítélet szerint egy új fegyveres „ellenforradalomban” reménykedve tartották meg azokat. Ennek a következtetésnek azonban nincs tárgyi alapja.
A fegyverrejtegetésen túli „ellenforradalmi” cselekmények hiányát a bíróság a vádlottak személyi viszonyainak eltorzításával igyekezett pótolni. Lumpenproletárnak nevezte őket, miközben a jogerősen életfogytiglani börtönre ítéltek mindegyike folyamatosan dolgozott. Mivel Vörös László 1944-ben belépett a nyilas pártba (a következő évben pedig a kommunistába), valamint a negyed- és ötödrendű vádlott családjában is voltak nyilasok,a vádlottakat általában nyilasnak bélyegezte.
Az ügyész az első- és másodrendű vádlottak ítélete ellen nyújtott be fellebbezést, de azt Harrer Gusztávval szemben még a másodfokú tárgyalás kezdete előtt visszavonta, így Harrer megszabadult a halálos ítélet fenyegetésétől. Vádlott-társai ítéletét a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa azon az alapon súlyosította életfogytiglani börtönre, hogy cselekményüket nem fegyverrejtegetésnek, hanem államrend elleni szervezkedésben való részvételnek minősítette. Ez az „államellenes szervezkedés” pedig mindaddig létezett, amíg a fegyverek elő nem kerültek, ezért cselekményük – az ítélet szerint – kiemelten veszélyes a társadalomra. |