Az ötvenhatos megtorlás egyik legismertebb koncepciós perének középpontjában egy Kollár Istvánként ismertté vált személy állítólagos meggyilkolása állt. Az eljárással a hatalom azt kívánta bizonyítani, hogy az „ellenforradalmárok” meggyilkoltak bárkit, akit ellenségnek tartottak. Az első időkben nemcsak szovjet irányítás alatt, hanem szovjet részvétellel folytatott nyomozás során fizikai gyötréssel, és különféle ávós manipulációkkal beismerő és társaikat terhelő vallomásokra kényszerítették a gyanúsítottakat, akik annak reményében, hogy együttműködésük ellentételezéseként életben hagyják őket, a tárgyaláson is kitartottak a Gyorskocsi utcában összeállt forgatókönyv mellett.
Az ügyben a szovjet irányítás alatt november közepén reaktiválódni kezdő ávó és a szovjet állambiztonság több csapásiránya találkozott. A szovjetek számára a fegyveres harc után is tovább élő, sőt erősödő politikai ellenállás letörése volt elsődlegesen fontos, mert a politikai önszerveződés és a röpcédulázás a második szovjet beavatkozás hivatkozási alapjának nyilvánvaló cáfolata volt, és fennállt annak a veszélye, hogy az általuk nem eléggé szilárdnak tartott Kádárt eltérítik a számára előírt iránytól. A politikai rendőrség néven restaurálódó ávó célja többrétű volt. Egyrészt önvédelmi harcot folytattak a még fegyverrel rendelkezők és azok ellen, akik egy újabb fegyveres felkelés aktív résztvevői lehetnek. Másrészt hivatkozási anyagot készítettek a hivatalos propagandának az „ellenforradalom bűneiről”, hogy leválasszák a megtévedt tömeget az „ellenforradalmi kisebbségről”. Harmadrészt hatalmi harcot folytattak a Kádár-kormánnyal, amelyben demonstrálni akarták, hogy ők az „ellenforradalom” elleni harc zászlóvivői és oszlopai; az általuk opportunistának tekintett kormánypolitikával szemben az eredményes küzdelem egyetlen módja az „ellenforradalom és az ellenforradalmárok likvidálása”.
A politikai rendőrség egy vele a kapcsolatot ismét felvevő volt ügynök jelentéséből értesült arról, hogy a közkeletű régi nevén Domonkos (hivatalosan Cházár András) utcai kisegítő kórházban nemcsak gyógyítás és ápolás folyik, hanem annak fedése alatt „ellenforradalmi tevékenység” is. November 20-ra virradó éjszaka razziát tartottak a kisegítő kórházban, és őrizetbe vették Tóth Ilonát, aki szigorló orvosként a segélynyújtó helyet vezette, valamint a röplapozásban és az Élünk első számának elkészítésében való részvétellel gyanúsítható nyolc fiatalt. Az Élünk szerkesztői, Gáli József és Obersovszky Gyula ekkor még politikai okokból vagy nyomozati érdekből elkerülte a letartóztatást. A vizsgálat kezdetben kizárólag a Domonkosban folyt röplapozás felderítésére irányult, ahhoz a politikai rendőrséggel együttműködő személyektől érkezett információk alapján november végén társították a gyilkossági ügyet, nevezetesen az „ellenforradalmárok” által gyanúsnak vélt Kollár megölését. A vizsgálat december elején vett lendületet, amikor az ávó már rendelkezett bizonyítékokkal az állítólagos gyilkosságról, és a nőtüntetés – aminek szervezésébe Obersovszkyék is bekapcsolódtak – olyan nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy nem lehetett tovább halogatni őrizetbe vételüket. Miután a politikai rendőrség kikényszerítette a gyanúsítottak részleges beismerő vallomását, december végén lezárták a nyomozást, és az ügyet vádemelési javaslattal átadták a fővárosi ügyészségnek. Az ügyészség azonban nem látta kellően bizonyítottnak a döntő részben a vádlottak beismerő vallomásán alapuló gyilkossági vádat, és bizonyításkiegészítésre utasította a nyomozókat. Ennek következményeként csatoltak pótvádirattal a perhez egy köztörvényes bűncselekményt, amit a vizsgálat „az ellenforradalmárok közötti leszámolási kísérletként” jelenített meg.
Ez volt a megtorlás egyetlen olyan pere, amelyre a külföldi sajtó képviselőit is beengedték. A vádlottak ugyan fenntartották a tőlük a rendőrségen kikényszerített beismerő vallomásukat, ám az elhangzottak így is alkalmasak az ítéletbe emelt tényállás megkérdőjelezésére. Mivel a per csak részlegesen érte el a propagandisztikus célt, később a nyílt tárgyalások is csak korlátozottan voltak nyilvánosak. A fővárosi bíróság Brandstätterné Tóth Matild vezette tanácsa nem rendkívüli eljárásban három halálos ítéletet szabott ki. Obersovszky Gyula, Gáli József és Kovács Ferenc ítéletét a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Radó Zoltán vezette népbírósági tanácsa halálbüntetésre súlyosította. A megtorlás idején Gáli súlyosítása volt a legnagyobb: ő első fokon csak egy év börtönbüntetést kapott. Gáli és Obersovszky ítélete ellen Szénási Géza legfőbb ügyész politikai utasításra – a nemzetközi tiltakozásoktól nem függetlenül – törvényességi óvást emelt. A Legfelsőbb Bíróság Gáli ítéletét tizenöt, Obersovszkyét életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítette. Gönczi Ferencet, Gyöngyösi Miklóst és Kovács Ferencet 1957. június 26-án, Tóth Ilonát két nappal később, június 28-án végezték ki a Kozma utcai börtön udvarán. |