A szegedi Fémipari és Finommechanikai Vállalatnál a városi forradalmi bizottmány felhívására 1956. október 27-én megalakult a munkástanács, amelynek elnökévé Szurmai Sándor bérelszámolót választották. Szurmai diósgyőri munkáscsaládból származott, 1948–1955 között katonatisztként szolgált. Alig egy hónapja dolgozott a gyárban, megválasztását aznapi gyújtó hangú beszédének köszönhette, amelyben többek között Rajk László özvegyét javasolta miniszterelnöknek.
A munkástanács érdemben nem csinált mást, többet, mint a többi üzemi munkástanács. A dolgozók plénuma leváltotta a basáskodó igazgatót, de minden más vezetőt megerősített tisztségében. Megszüntették az üzemi pártszervezetet, irodáját a munkástanács foglalta el, az addig függetlenített párttitkár a minőségellenőrzési osztályon kapott munkát. A vállalat védelmére megerősített gyárőrséget állítottak fel, amely a szegedi nemzetőrséget szervező honvédségtől kapott fegyvert.
A november 4-i szovjet katonai támadás hírére Szurmai megerősítette a vállalat védelmét. Kijelölte a lőállásokat, és Molotov-koktélokat készítettek, de harcra nem került sor. Miután éjjel lövöldözést és dübörgést hallottak, egy kisebb fegyveres csoport kiment megnézni, hogy mi történik: a perben nem azonosított fegyveresek lőtték a városon átvonuló szovjet páncélosokat, amelyekre kézigránátokat is dobáltak. Szurmaiék bevették magukat egy lakásba, majd miután a szovjet oszlop elhagyta Szegedet, visszatértek az üzembe. Az elsőfokú ítélet szerint: „látva törekvésük kilátástalanságát, eloldalogtak”. Annak ellenére, hogy az eljárásban nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Szurmai és társai bekapcsolódtak volna a szovjet csapatok elleni támadásba, az esetnek döntő jelentősége lesz súlyos ítéletében. Szurmai másnap feloszlatta a fegyveres őrséget, azt utasította a fegyverek beszolgáltatására. 1957. január 10-ig, elbocsátásáig vezette a munkástanácsot, az ő segítségével tartották meg a Nagy-budapesti Központi Munkástanács által elrendelt december 11–12-i negyvennyolc órás sztrájkot. November 4. utáni politikai tevékenységét a bíróság előtt is vállalta: „a Kádár-kormány ellen többször tettem kijelentéseket, azokat hazaárulóknak neveztem, és ezt a kormányt nem ismertem el törvényes magyar kormánynak.”
Bár a kor ítélkezési gyakorlata szerint Szurmai cselekménye több szempontból is vezetőinek minősült (ő volt a munkástanács elnöke, ebben a pozíciójában intézkedéseket hozott, november 4-én megszervezte a vállalat védelmét és fegyveres csoportot vezetett a szovjet csapatok ellen), az első fokon eljáró bíróság csak szervezkedésben tevékeny részvételben állapította meg bűnösségét, amiért tíz év börtönbüntetést szabott ki. Miután az ügyészség elfogadta az ítéletet, Szurmai pedig a másodfokú tárgyalás kezdetén visszavonta fellebbezését, az ítélet jogerőre emelkedett. A Legfőbb Ügyészség azonban 1958 elején törvényességi óvást emelt a „törvénysértően enyhe” ítélet ellen. Indítványozta, hogy Szurmai cselekményét a bíróság minősítse szervezkedés vezetésének, és abba beolvasztva állapítsa meg bűnösségét gyilkosság kísérletében is. Mindezekért halálbüntetés kiszabását javasolta. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa részben helyt adott az indítványnak. Szurmai cselekményének minősítését szervezkedés vezetésére súlyosította, és büntetését életfogytiglani börtönre emelte. |