Perek

Vádlottak: 1447 / 1734

1923. 06. 02. Tiszadob — 1958. 11. 15. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: alezredes; művezető

Szegényparaszti családban született. Az elemi iskola elvégzése után uradalmi cselédként kezdett dolgozni, majd gépészkovácsnak tanult, és a diósgyőri vasgyárban kapott munkát. 1945-ben belépett a kommunista pártba. 1948-ban sorkatonai szolgálata idején tiszti iskolára jelentkezett, majd 1952–1953-ban elvégzett egy magasabb parancsnoki tanfolyamot. 1956-ban alezredesi rangban az Esztergomban állomásozó gépesített hadosztály tüzérparancsnoka volt. Nős volt, két gyermek édesapja. Az 1956. október 23-ról 24-re virradó éjszakán Budapestre vezényelték, ahol az egységével a fegyverszünetig az Országos Rendőrkapitányság és a Csepeli Vasmű védelmében, biztosításában vett részt. Kezdetben Óbudán, a Budai Nagy Antal laktanyában, novemberben a Budaörsi úti Petőfi laktanyában helyezte el törzsét. Október 25-én parancsra öt harckocsit adott Maléter Pál ezredesnek a Kilián laktanya felmentésére. Október 30–31-én Budapesten a hadosztály több alegységénél koordinálta a forradalmi katonatanács megalakítását, a választásokon tájékoztatót tartott az új katonai feladatról. A következő napokban Mecséri János ezredes parancsának megfelelően a főváros védelmének megerősítésére Budapestre rendelte a hadosztály több alegységét, valamint a 23-án Esztergomban hagyott lövegeket. A főbb bekötő utak mentén kijelölte a harcálláspontokat, azokat többször személyesen ellenőrizte. A hadosztály katonái azt a feladatot kapták, hogy egyaránt akadályozzák meg a Budapest elleni szovjet támadást, valamint azt, hogy őket támadják meg fegyveres felkelők. A Szendi által felállított egységek november 4-én több helyen (Kőbányán a Száva utcai remíznél, Pesterzsébeten a Jutadombnál, valamint a Nagytétényi úton) is felvették a harcot a fővárosra támadó szovjet csapatokkal. Összecsapások folytak a Budafoki úti Petőfi laktanyánál is, ahol Szendi tartózkodott. Az alezredes rövid lövöldözést követően letette a fegyvert, és átadta a laktanyát a szovjeteknek. A forradalom leverése után aláírta a tiszti nyilatkozatot, és belépett az MSZMP-be. Rangidősként egy ideig ő volt az esztergomi karhatalom parancsnoka. Miután a hadosztályt 1957 tavaszán felszámolták, 1958. február 13-i letartóztatásáig Budapesten, a Forradalmi Tiszti Ezredben szolgált.

Az eljárás középpontjában az 1956. november 4-i jutadombi csata állt, az az ütközet, amelyben a szovjet csapatokat novemberben a legnagyobb veszteség érte: a honvédek kilőttek két harckocsit, két sorozatvetőt, két teher- és egy személygépkocsit. A fegyveres harcot követően agyonlőttek két, a felkelők által foglyul ejtett, sebesült államvédelmist, akik korábban a szovjeteket kalauzolták. Az ügy a vádlottak számát tekintve a megtorlás legnagyobb pere volt: az ötvenkét bíróság elé állított személyen keresztül lényegében egy teljes hadosztályt vontak felelősségre. Noha a cselekmény ismert volt, csak 1957 őszén kezdődött meg az eljárás, addig kollektív büntetésként megelégedtek a hadosztály felszámolásával. A perbe vont tisztek többsége addig nemcsak szabadlábon maradt, de le sem szerelték. Az ügyben a vizsgálatot a Belügyminisztérium II/1. Osztálya, a politikai rendőrség katonai elhárításért felelős szervezeti egysége folytatta le. A nyomozás lezárása után a katonai ügyészség emelt vádat, és első, valamint másodfokon is a katonai bíróságok különtanácsa járt el, amelyre a népbírósági rendeletben meghatározott feltételek és szabályok voltak érvényesek. A tárgyalás zárt volt, az ügy iratait pedig a titkos ügykezelés szabályai szerint irattárazták. Jogerősen halálra ítélték a hadosztály parancsnokát, Mecséri János ezredest, valamint a jutadombi harcálláspontok kiépítéséért felelős két tisztet, Szendi Dezső alezredest és Szabó Pál őrnagyot, akik november 4-én nem is tartózkodtak az ütközet helyszínén. Szintén a legsúlyosabb ítéletet kapta az a két ütegparancsnok, Rémiás Pál hadnagy és Kicska János főhadnagy, akinek a katonái megtámadták a szovjeteket, valamint azok a sorkatonák, akiket valamilyen formában felelősnek tartottak a foglyul ejtett államvédelmisek megöléséért: Kálmán Dezső és Magyar János őrvezetők. A perben a bíróság a kivégzettekén kívül még négy sorkatona ügyében hozott jogerős halálos ítéletet. A forradalom után Nyugatra menekült Molnár Gézára távollétében szabtak ki halálbüntetést, így azt nem lehetett végrehajtani, Puchert János, Paska Elemér és Dobrosi Lajos pedig kegyelmet kapott az Elnöki Tanácstól, amely büntetésüket életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.