A per középpontjában annak bizonyítása állt, hogy az „ellenforradalom” nem spontán tört ki, hanem azt az elkövetett hibákat felhasználva és felnagyítva tudatosan készítették elő a párton belüli árulók, az úgynevezett Nagy Imre-csoport, valamint hasonlóan, az „ellenforradalom” átmeneti győzelmét is a párton belüli árulás (Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza), a tömegek megtévesztése (Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós), illetve a fegyveres erők egyes vezetőinek (Kopácsi Sándor, Maléter Pál) árulása tette lehetővé.
A per mindvégig Kádár János ellenőrzése és irányítása mellett zajlott, a legteljesebb titokban. Minden fontosabb intézkedésről ő és a legfelső pártvezetés határozott a Kremllel, több esetben személyesen Hruscsovval történt egyeztetést követően. A vizsgálat részére és idejére lezárták a vizsgálati osztály Gyorskocsi utcai központjának egy folyosóját, ahova csak a vizsgálatban részt vevő nyomozók juthattak be. Az ugyanabban az épületben lévő katonai bíróság egyik tanácstermében folyt a tárgyalás, az azon részt vevő ügyvédek számára a legszigorúbb titoktartási kötelezettséget írták elő, megfigyelték őket, lehallgatták a telefonjukat.
A Kádár-kormány novemberi, büntetlenséget ígérő nyilatkozatainak visszavonása több lépcsőben zajlott le. A decemberi párthatározat egyik, bár utolsó pontja már a Nagy–Losonczy-csoport árulását tekintette az ellenforradalom kitörése egyik fő okának. Egyértelműbben hangsúlyozta Nagy Imre (és a majdani per más vádlottjainak) felelősségét a januári kormánynyilatkozat, amely szerint a Nagy Imre-kormány árulása nyitott utat az ellenforradalomnak. Hogy per lesz, és a perben halálos ítéletek fognak születni, az Kádár és Biszku Béla belügyminiszter 1957. márciusi moszkvai tárgyalásán dőlt el, amelyet követően Kádár bejelentette a pártvezetésnek, hogy a Kremlben „helyeslik, hogy megfelelő szigorú felelősségre vonást eszközöljünk”. Lényegében kimondta az ítéletet is: Nagy Imréék „a régi, klasszikus horthysta ellenforradalmárokkal egyenlő elbánást érdemelnek”, vagyis halálos ítéletet.
Április–májusban Snagovban és Budapesten megtörtént a majdani per vádlottjainak előzetes letartóztatásba helyezése (Kopácsi Sándor és Maléter Pál már november eleje óta előzetes letartóztatásban volt, Gimes Miklóst december 5-én vették őrizetbe), és megkezdődött a vizsgálat. A cél, mint az ötvenhatos perekben általában, nem annak feltárása és bizonyítása volt, hogy a vádlottak milyen bűncselekményeket követtek el, hanem az, hogy a történteket úgy állítsák be, ahhoz olyan bizonyítékokat szerezzenek, amelyek cselekményeiket bűncselekménynek mutatják. A per jól illeszkedik a megtorlás sablonjához abban a tekintetben is, hogy az egy perbe vonandók köre többször változott. A korai szakaszban önálló eljárásban tárgyalták volna a tisztek, Maléter Pál és Kopácsi Sándor ügyét. Szénási Géza legfőbb ügyész 1957. február 28-án nyújtotta be ellenük a vádiratot, és a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma még aznap megtartotta az előkészítő ülést. Március elején azonban elhalasztották a tárgyalást, majd nyár végén, amikor az alapügyben először fejeződött be a vizsgálat, ügyüket egyesítették a Nagy Imre-perrel. A Nyugatra menekült Király Bélát távollétében is a Nagy Imre-per vádlottjának szánták, végül, már a tárgyalás megkezdését követően, ettől elálltak. Még 1957. decemberben is felmerültek nevek (Fazekas György, Haraszti Sándor, Tánczos Gábor), akiket célszerűnek láttak Nagy Imrével együtt bíróság elé állítani. 1957. december 21-én a másodrendű vádlottnak tekintett Losonczy Géza tisztázatlan körülmények között meghalt a vizsgálati fogságban, 1958. áprilisban pedig Szilágyi József ügyét különítették el, akit egyszemélyes perben ítéltek halálra.
1957. nyár végére a Belügyminisztérium összeállította a vádiratot, mivel azonban Moszkva számára nem volt időszerű a per megrendezése, azt el kellett halasztani. A pártvezetés december végén adott zöld utat a tárgyalásnak, amely 1958. február 5-én el is kezdődött, ám a második nap után moszkvai intervencióra le kellett állítani. Hruscsov ugyanis jelezte, hogy diplomáciai okokból jelenleg nem látja célszerűnek Nagy Imre és társai halálra ítélését, Kádár (és a magyar pártvezetés) pedig úgy döntött, inkább kivárják a halálos ítéletekre alkalmas időt. Ez végül 1958. júniusban érkezett el. A pert (névleg a legfőbb ügyész indítványára) a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa tárgyalta a fellebbezés lehetősége nélkül, vagyis egyfokú eljárásban. |