| A Kósa Pál és harminckét társa elleni perben halálra ítélt Kósa Pált, Gábor Lászlót, Péterfi Miklóst, Csehi Károlyt, Péterfi Miklóst és Lichtenstein Sándort 1956. november 12-én, Somlyói Nagy Sándort december 13-án, Koszterna Gyulát 1957. február 8-án, Gémes Józsefet április 1-jén, Roik Jánost egy nappal később helyezték előzetes letartóztatásba. Rajki Márton 1957. március 14. és 18. között, majd május 10-től volt előzetesben. Csehi Károlyt 1957. január 24-én más ügyben életfogytig tartó börtönre ítélték.
A per több okból is a megtorlás egyik legfontosabb, legsúlyosabb ítéleteket maga után vonó eljárása volt. Abba a sorozatba tartozott, amelyben a szervek az állam egységének megbontására való törekvéssel vádolták a perbe fogottakat (dunántúli ellenkormány, Baross [téri] és Kesztölci Köztársaság stb.). Az újpesti megtorló perekben részben azért születtek rendkívül súlyos ítéletek, mert a felkelők Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője személyében őrizetbe vettek egy nagyon magas rangú állami tisztviselőt, méghozzá azzal a céllal, hogy kiszabadítsák az „ellenforradalom” diabolizált vezérét, Mindszenty József bíborost. A valós történések meghamisításával ezt a cselekményt – a rétsági katonatiszteken túl – mindvégig az újpestiekre is terhelték. A kemény megtorláshoz az a körülmény is jelentősen hozzájárult, hogy egy olyan kerületben folyt november 10-ig fegyveres ellenállás, amely a munkásmozgalom egyik fellegvárának számított. A retorzió ennek megfelelően súlyos volt: tíz vádlottat halálra ítéltek, hét ítéletet végre is hajtottak. Különös volt a per abból a szempontból is, hogy ennek során kényszerült néhány vádlott a leghosszabb időt vizsgálati fogságban tölteni. Kósa Pált, és vele együtt a nemzeti bizottság több tagját már 1956. november 12-én őrizetbe vették, a jogerős ítéletet azonban csak több mint két és fél évvel később, 1959. július 23-án hirdették ki.
Az alapügyhöz 1958. december 23-án egy, 1959. január 8-án két vádlott ügyét csatolták. Az újpestiek perébe eredményesen gyűjtötték össze az „ellenforradalmár”-típusokat. Kósa Pál volt a befurakodott osztályellenség, aki „a felszabadulás után munkásnak álcázta magát”. Gémes József a jobboldali reakció képviselője, aki a forradalom idején is pártot alapított, amelyet a Pfeiffer- és a Sulyok-párt utódjának tartottak. Rajki Márton a klerikális, értelmiségi osztályellenség, aki 1945 előtt ügyvédként praktizált, a periratok szerint pedig, miután bigottan vallásos zsidóként kikeresztelkedett, klerikális reakciós lett. S. Nagy Sándor a horthysta katonatiszti reakciót jelenítette meg, november 4. után ő vezette Újpesten a fegyveres ellenállást. Csehi Károly volt a fasiszta, aki állítólag 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel után lépett be a Nyilaskeresztes Pártba, majd jelentkezett a Hunyadi páncélosokhoz.
A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959. március 15-én Kósát, Gábort, Csehit, Gémest, Koszternát, Rajkit, S. Nagyot, valamint a kivégzést később elkerülő Péterfi Miklóst, Lichtenstein Sándort és Roik Jánost halálra ítélte. Társaik három év hat hónaptól életfogytig terjedő büntetéseket kaptak. A vádpontok között egységesen szerepelt a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetése (néhol kezdeményezése is), többeknél gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet (a fegyveres harcban való részvételért), illetve társadalmi tulajdon elleni rablás vagy lopás (ami általában a fegyver- és élelemszerzést takarta). A bíróság súlyosító körülményként vette figyelembe a szerepüket Mindszenty kiszabadításában, noha abban semmi részük nem volt. A Legfelsőbb Bíróság – Borbély János által vezetett – Népbírósági Tanácsa 1959. július 28-án Péterfi, Lichtenstein és Roik büntetést életfogytig tartó börtönre változtatta, a többi halálos ítéletet helybenhagyta.
Csehit, Gémest, Koszternát, Rajkit és S. Nagyot 1959. július 30-án, Kósát augusztus 5-én, Gábor Lászlót, akit még az ügyész is kegyelemre javasolt, szeptember 23-án végezték ki a Kozma utcai börtön udvarán. |