Foglalkozása a peres iratok szerint: miniszterelnök

Apja uradalmi cseléd, később vármegyei tisztiszolga volt. Öt elemi után négy és fél osztályt végzett el a kaposvári főgimnáziumban, majd 1912-től géplakatosnak tanult, de szakmájában nem szabadult fel. 1915-ben felső kereskedelmi iskolába iratkozott be, de a következő évben behívták katonának, és kivitték a frontra. 1916-ban orosz hadifogságba esett. Ott ismerte meg a kommunista eszméket, amelyeknek haláláig híve maradt. Részt vett a polgárháborúban, és belépett a bolsevik pártba. 1921-ben hazatért, bekapcsolódott a munkásmozgalomba, alapító tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. 1927-ben két hónapig letartóztatásban volt. 1928-tól Bécsben élt, a Kommunisták Magyarországi Pártja falusi osztályának lett a vezetője. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába, a KMP II. kongresszusára. Noha ott „jobboldali elhajlás” vádjával súlyos bírálatban részesítették, a második világháború végéig Moszkvában maradt, a Kommunista Internacionálé Nemzetközi Agrárintézetében kapott munkát. 1936-ban kizárták a KMP-ből és elbocsátották állásából, de más bántódása nem esett a sztálini terror idején. 1938-tól több lépcsőben rehabilitálták, 1939-ben a pártba is visszavették. 1943-tól a moszkvai Kossuth Rádió főszerkesztője volt, részt vett a párt agrárprogramjának kidolgozásában, de nem volt tagja a legfelső vezetésnek. 1944. november 5­-én Gerő Ernővel, Farkas Mihállyal és Révai Józseffel együtt az elsők között tért vissza Magyarországra. December 18-­án az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé választották, parlamenti mandátumát 1955-ig megtartotta. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztereként ő hajtotta végre a valós igényeket kielégítő, de megvalósult módján elsősorban a kommunista párt hatalmi céljait szolgáló földosztást. 1945. májusban a párt legszűkebb vezető testülete, a Politikai Bizottság tagjává választották, 1945. novembertől 1946. márciusig belügyminiszter volt Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc koalíciós kormányában, tárcavezetőként tevékeny részese volt a németek kitelepítésének. 1947. szeptemberben az Országgyűlés elnökévé választották, tisztét a következő törvényhozási ciklus kezdetéig töltötte be. A Szociáldemokrata Pártnak az MKP-­ba történt beolvasztásával 1948. júniusban létrehozott Magyar Dolgozók Pártjában is a Központi Vezetőség és a PB tagja maradt. 1947 után helytelenítette a mezőgazdaság gyors és erőszakos kollektivizálását, ezért egy időre háttérbe szorult. 1950 nyarától 1952 nyaráig (a rákosista terror csúcsidejében) a pártközpont fegyveres szervezeteket is felügyelő Adminisztratív Osztályát vezette, 1952. januártól begyűjtési miniszter volt. 1952. novembertől miniszterelnök-helyettesként felügyelte az agrártárcákat. Sztálin halála után, 1953 nyarán a szovjet pártvezetés a minisztertanács elnökeként őt bízta meg a sztálini politika korrekciójának magyarországi végrehajtásával. 1953. július 4-­én a rádióban közvetített kormányprogramjában ígéretet tett az erőltetett iparosítás és a szövetkezetesítés leállítására, az életszínvonal emelésére, a kuláklista eltörlésére és a törvényesség helyreállítására. 1954-­ben átfogó gazdasági és politikai reformprogramot próbált kidolgozni, bátorította a párton belüli bírálatot, oldotta a sajtó megkötöttségeit, megkísérelte lazítani a pártállami politikai szerkezetet. Politikáját kezdettől opponálta a párt élén meghagyott Rákosi, akinek a szovjet pártvezetők segítségével 1955 elején sikerült megbuktatnia Nagyot. 1955. áprilisban leváltották a kormány éléről, és kizárták a párt vezető testületeiből, majd decemberben a pártból. Azzal, hogy Nagy ezúttal nem volt hajlandó a bolsevik rítusnak megfelelően önkritikát gyakorolni, ő lett a zászlaja mindazoknak, akik mélyreható reformokat akartak. Október 22-én este többen hívták a műegyetemi nagygyűlésre, de otthon maradt, nem értett egyet a másnapra meghirdetett tüntetéssel. Október 23-án a tüntetők egyebek mellett az ő kormányfői kinevezését követelték, de ekkor is csak a pártvezetés hívására ment a Parlamentbe, amelynek egyik erkélyéről csalódást keltő, a forradalmasodó tömeget rendre, nyugalomra felhívó beszédet mondott. A KV aznap éjszaka megtartott ülésén annak ellenére kooptálta a testületbe és választotta a PB-­be, hogy Hruscsov egyértelműen megüzente: minden személyi változással várják meg a szovjet pártelnökség küldötteit. Kora reggel a pártvezetés kérésére elvállalta a miniszterelnöki posztot úgy, hogy Gerő maradt a párt élén. Az ő nevében hirdettek statáriumot, és úgy tájékoztatták a lakosságot, mintha az általa vezetett kormány kért volna segítséget a szovjet csapatoktól. A forradalom első napjaiban az 1953-as politika korrekciós folytatására törekedett, de akaratát a pártvezetésben nem tudta keresztülvinni, a rádióban közvetített beszédei pedig hatástalanok voltak a fegyveres felkeléssel és a kibontakozó országos forradalommal szemben. Október 27-én este Kádár Jánossal együtt sikerült meggyőznie az SZKP KB Elnökségének október 24. óta Budapesten tartózkodó tagjait, hogy a kialakult helyzet inkább oldható meg politikai eszközökkel, mint a fegyveres harc erőltetésével. A szovjet küldöttek és a magyar pártvezetés jóváhagyásával október 28-án kezdődött meg az a folyamat, amit méltán lehet a forradalom győzelmének tekinteni. A kormány tűzszünetet hirdetett, a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, egy hét után véget ért a fegyveres harc. Az általánosan gyűlölt ávéhá szétesett, a begyűjtési rendszert eltörölték, a fegyveres felkelők bevonásával új rendvédelmi szerv született, a nemzetőrség. Központi rendelkezés nélkül felszabadította magát a sajtó, az üzemek irányítását munkástanácsok, a többi munkahelyét különböző elnevezésű forradalmi tanácsok, a széteső államhatalmi szervek helyét önszerveződő forradalmi testületek vették át. Újjáalakultak az 1945. évi koalíció pártjai és a Kereszténydemokrata Néppárt, az MDP romjain új kommunista párt alakult. A győzelem betetőzése az ország függetlenségének garantálása volt a Varsói Szerződésből való kilépéssel, amire válaszul a nagyüzemek munkástanácsai lefújták a sztrájkot, és elrendelték a munka november 5-i felvételét. A Kreml pedig a november 3-án megkezdett csapatkivonási tárgyalásokkal – látszólag – elfogadta a fejleményeket. November 4­-én hajnalban az újabb szovjet katonai támadás hírére Nagy Imre rövid rádiószózatot intézett a nemzethez, majd a hozzá közel álló kommunista politikusokkal és azok családjaival együtt a jugoszláv nagykövetségre menekült. November 22-­én a Kádár­-kormány bántatlanságot ígérő menlevelével elhagyta a képviseletet, de a szovjet állambiztonság (magyar asszisztencia mellett) őrizetbe vette, és a romániai Snagovba internálták. Ott tartóztatták le 1957. április 14-­én. Végig tagadta az ellene folyó eljárás jogosságát, a halálos ítélet kihirdetése után nem kért kegyelmet. 1958. június 16-án két vádlott-társával együtt kivégezték a Kozma utcai börtön udvarán. A helyszínen elföldelték, majd 1961. februárban holttestét átszállították a Rákoskeresztúri új köztemető 301-­es parcellájába, ahol jeltelen sírba helyezték. 1988-­ban, kivégzése harmincadik évfordulóján jelképes síremléket kapott Párizsban, a Père Lachaise temetőben. A magyar ellenzéki erők fellépése nyomán a kormány 1989-­ben engedélyezte Nagy Imre és mártírtársai exhumálását és ünnepélyes újratemetését. Az 1989. június 16-­i szertartás a demokratikus átmenet kiemelkedő, jelképes eseménye volt. 1989. július 6­-án jogilag is rehabilitálták. A kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára