| Kokics Bélát 1957. március 19-én, majdani pertársát, Pópa Papp Józsefet július 17-én helyezték előzetes letartóztatásba. Mindkettejük ellen az volt a fő vád, hogy 1956. november 4-én részt vettek a Déli pályaudvar környéki fegyveres harcban.
Kokics ügyében a Honvédelmi Minisztérium II. (elhárító) osztályának vizsgálati alosztálya folytatta le a nyomozást. Kokics kezdettől beismerésben volt, a katonai elhárítás mégis csak június közepén zárta le a vizsgálatot. Ekkor a vádlottnak mindössze annyi kifogása volt a neki felolvasott bizonyítási anyaggal szemben, hogy két olyan tanú is vallomást tett ellene, akik november 4-én nem is voltak a cselekmény helyszínén. (Kokicsot az egyikük feljelentése alapján vették őrizetbe.)
Kokics elítélésének a vádlott elmeállapotáról készült orvosszakértői szakvélemény volt a legfőbb akadálya. Kokicsot ugyanis a vádhatóság érdekeit mindig előzékenyen kiszolgáló Kelemen Endre (és Balassa László) bírósági orvosszakértő is gyengeelméjűnek minősítette, noha hozzátette, hogy „együgyűségét a vizsgálat alatt eltúlozta”. Olyan személyként írták le, aki képtelen a vád tárgyává tett cselekmény társadalmi veszélyességének felismerésére, ami kizárta a legsúlyosabb ítélet kiszabását. Még őrizetben tartását sem látták szükségesnek. Az ügy kijelölt bírája, Halász Pál az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságától kért új szakvéleményt. Az megerősítette, hogy „Kokics Béla valóban gyengeelméjűségben szenved és szenvedett a bűntett időpontjában”, ez azonban szerintük nem zárta ki, hanem csak korlátozta cselekménye társadalmi veszélyességének felismerését, vagyis halálra ítélhető, és kivégezhető.
Kokics ügyében már befejeződött a vizsgálat, amikor leendő pertársa, Pópa Papp József még szabadlábon volt. Július 17-én vették őrizetbe, és ügyében a politikai rendőrség központi vizsgálati osztálya kezdte meg a nyílt nyomozást. Pópa Papp tagadta, hogy részt vett volna a november 4-i harcban, amit a politikai rendőrség a kihallgatott tanúk vallomása alapján mégis bizonyítottnak tekintett, és szeptember 20-án vádemelési javaslattal lezárta az ügyét. A két ügyet a fővárosi ügyészség kezdetben külön kezelte, és csak azt követően egyesítette, hogy további tanúkat hallgatott ki, akik bizonyították a vádlottak november 4-i cselekményeit. Erre szükség is volt, mivel ekkor már Kokics is tagadta, hogy részt vett volna a fegyveres harcban. Az 1957. december közepére elkészülő vádiratban már együtt emeltek ellenük vádat.
A tárgyaláson mindkét vádlott kitartott a fő vádpont tagadása mellett. A bíróság azonban a tanúvallomások alapján bizonyítottnak tekintette a vádakat, és 1958. február 19-én mindkettejüket halálra ítélte. Kokicsot háromrendbeli gyilkosságban, kétrendbeli gyilkossági kísérletben és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvételben, Pópát hétrendbeli gyilkosságban, többrendbeli (de legalább kétrendbeli) gyilkossági kísérletben, és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvételben találták bűnösnek. A Legfelsőbb Bíróság 1958. április 11-én helybenhagyta az ítéletet. Pópát öt nappal később kivégezték. Kokicsot a bíróság kegyelemre ajánlotta, ám kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Őt május 8-án, a Kozma utcai börtön udvarán végezték ki. |