Sz. Nagy Sándor szegényparaszti családban született, 1949–1950-ben elvégezte a bírói és ügyészi akadémiát, de rövid jogászi pályafutás után marós lett a Ganz Villamossági (akkor Klement Gottwald) Gyárban. Az 1956-os forradalom idején, október 29-én az üzemi párttitkár javaslatára megválasztották a gyárban megalakult munkástanács elnökévé. November 1-jén részt vett az Építők Székházába összehívott tanácskozáson, amelyen Vas Zoltán Nagy Imre megbízásából a munka felvételére akarta rávenni a munkástanács-vezetőket. Sz. Nagy támogatta a javaslatot.
A munkástanács küldöttségét már november 9-én fogadta Kádár János, aki akkor még a szovjet csapatok kivonásán kívül minden követelésüket teljesíthetőnek találta. Többpártrendszer helyett két jelöltet ígért a következő választásokra, és nem látta lehetetlennek, hogy Nagy Imre visszakerüljön a kormányba. Egyetértett azzal is, hogy a karhatalmat rendőrök és honvédek mellett a gyárakból küldött munkásokból állítsák fel, és hogy munkászászlóaljak alakuljanak az üzemek védelmére. Mindezek fejében Sz. Nagy vállalta, hogy felveszik a munkát, sőt azt is, hogy a november 15-ére a Vasas székházba összehívott munkástanácsi értekezleten felszólal a munka felvétele mellett. A Vasasban összegyűlt küldöttek ezért Sz. Nagyot munkásárulónak, Kádár-bérencnek nevezték, majd az értekezlet feloszlott, a többség átment az Akácfa utcába, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács székházába.
Sz. Nagy Sándor a kormány, a gazdasági vezetők és a munkástanácselnökök november 25-én a Parlamentben tartott megbeszélésére is meghívót kapott. Itt két olyan javaslatot tett, amelyekből súlyos vádpont lett a perében. Kárhoztatta a forradalom napjaiban beindult pártosodást, de úgy látta, hogy az MSZMP-n kívül szükség van egy másik pártra: a Magyar Forradalmi Munkáspártra, s Leninre hivatkozva kezdeményezte, hogy a néphatalom védelmében fegyverezzék fel a munkásokat. Az ítélet szerint Sz. Nagy nem a munkások, hanem a huligánok és ellenforradalmárok számára követelt fegyvert, egész felszólalása ellenforradalmi uszítás volt.
Míg Sz. Nagy és a Ganz-gyár munkástanácsa november 4. előtt a műegyetemi pontok mellett elsősorban a munkásjóléti követelésekre koncentrált, a szovjet intervenciót követően az üzemi autonómia, a munkás-önigazgatás és a munkáshatalom intézményi biztosítása került politikájuk középpontjába. Ennek érdekében javasolta Sz. Nagy a parlamenti megbeszélésen egy munkásparlament vagy termelők tanácsának felállítását, amelyik a gazdaságirányítás legfelső szerve vagy a parlament második kamarája lett volna. A Ganz-gyár munkástanácsa még 1957 márciusában is igyekezett képviselni a munkások forradalmi céljait.
Sz. Nagy Sándor a perben azzal védekezett, hogy nem lehet ellenforradalmár, mert minden megbízatását a párt kérésére vállalta el, és minden cselekményének egyetlen célja volt: a munkások hatalmának biztosítása és kiszélesítése. Ezt a bíróság azzal utasította vissza, hogy a néphatalom (munkáshatalom) nem képzelhető el a kommunista párt mindenre kiterjedő irányítása nélkül, a párt hatalmát korlátozó munkástanácsok nem a kommunista forradalom, hanem az ellenforradalom szervezetei voltak.
Valószínűnek látszik, hogy Sz. Nagy Sándor legalább részben azért kapta a legsúlyosabb büntetést, amivel munkástanács-vezetőt a forradalom leverése után sújtottak, mert egy olyan emberrel folytatott politikai vitát a forradalom előtt, aki döntő hatalommal rendelkezett a megtorlás idején. Hollós Ervinről van szó, aki 1956. októberig a DISZ egyik országos vezetője volt, 1957-től pedig a politikai rendőség egyik legfontosabb osztályát vezette. Sz. Nagy Hollóst még október 23-án este, a tüntetés után is felhívta, hogy figyelmeztesse: utoljára van lehetősége a pártnak arra, hogy a megújulás, a demokratizálódás érdekében tárgyaljon a munkások képviselőivel. Szavaiból Hollós, a per során tett tanúvallomása szerint, ellenforradalmi fenyegetést hallott ki, s ez kellő súllyal eshetett latba. |