| Viskovics Jánost 1957. április 6-án, Csizmadi Ferencet október 27-én vették őrizetbe. A perben a november 4. utáni angyalföldi fegyveres ellenállás résztvevőit vonták felelősségre. Angyalföldön ugyan nem tartott sokáig a fegyveres harc, de a munkásmozgalom egyik hagyományos fellegvárának ellenállása sokkal kínosabb volt a munkás-paraszt kormány számára, mint más kerületeké. Másfelől egy – feltehetően tévedésből lelőtt – elmebeteg fiatal gyilkosai elleni eljárással azt a hatást igyekeztek erősíteni, ami a Tóth Ilona és társai elleni pernek is a célja volt: az „ellenforradalmárok” meggyilkoltak bárkit, aki az útjukba került.
Az ügy különlegessége, hogy a bíróság bizonyítékok híján Viskovics Jánost felmentette egy főbenjáró vád, egy szovjet katona (nem harcban történt) meggyilkolásának vádja alól – más, bizonyítottnak tekintett bűncselekmények miatt viszont halálra ítélték – annak ellenére, hogy az eljárás kezdetén kizárólag a lakásán meghalt katona megölésével gyanúsították. Ebben a cselekményben mindvégig tagadta a bűnösségét, és később szakértői vizsgálatok is megállapították, hogy nem lehetett ő a tettes. Pedig már a XIII. kerületi rendőrkapitányság nagyon súlyos bizonyítékot szerzett erre a vádra: Viskovics feleségének a férje ellen tett vallomását. Ezzel kapcsolatban Viskovics 1957. augusztus 26-án, első ügyészi kihallgatásán a következőt vallotta: „[Feleségem] közölte velem, hogy őt is benntartották [a rendőrségen], s csak akkor fogják hazaengedni, ha rám nézve terhelően vall, és én elismerem a szovjet katona meggyilkolását”.
A fővárosi bíróság által elrendelt pótnyomozást követően, 1958. július 10-én elkészült vádirat Csizmadit szervezkedés vezetésével és kezdeményezésével, valamint gyilkossággal vádolta (így minősítették a szovjetellenes fegyveres harcot), míg Viskovicsot szervezkedésben való tevékeny részvétellel, valamint gyilkossággal és társadalmi tulajdon sérelmére bűnszövetkezetben elkövetett lopással. Azért bűnszövetkezetben, mert nem egyedül, hanem egy társával együtt tulajdonított el különféle értékeket a Nyugati pályaudvaron hagyott vagonokból. Az ügyet a Legfőbb Ügyészség utasítására népbírósági eljárás elé utalták.
A vádlottak közül ketten fiatalkorúak voltak, mindegyikük munkás származású. Ez nem előnyt, hanem hátrányt jelentett számukra a perben, mivel osztályárulónak tekintették őket. A vádlottak nem tagadták, hogy részt vettek a fegyveres harcban, azt viszont igen, hogy szerepet játszottak volna az elmebeteg fiatal meggyilkolásában. Viskovics azt is tagadta, hogy a bűncselekményről a rendőrségi vizsgálat előtt biztos tudomása lett volna. A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 30-án Csizmadit a népköztársaság [sic!] megdöntésére irányuló mozgalom vezetése, gyilkosság, szám szerint meg nem határozható, de többrendbeli tettesként vagy felbujtóként elkövetett gyilkossági kísérlet vádjával halálra ítélte. Viskovicsot a népköztársaság [sic!] megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel, egy rendbeli gyilkosság, szám szerint meg nem határozható, de többrendbeli tettesként vagy felbujtóként elkövetett gyilkossági kísérlet, társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopás, orgazdaság és értéken felül minősülő, tolvajszövetségben elkövetett lopás címén ítélték halálra. Társaik egy és tíz év közötti büntetéseket kaptak. A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa november 10-én Viskovicsot a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésében és – tolvajszövetségben elkövetett lopás helyett – személyi tulajdon sérelmére elkövetett csalásban mondta ki bűnösnek, az orgazdasági vádat mellőzte. Mindkét halálos ítéletet helybenhagyták. Két nappal később, a Kozma utcai börtön udvarán végezték ki őket. |