Rácz Sándort és társait a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsban való tevékenységükért állították bíróság elé. A súlyos ítélet kiszabását megnehezítette előéletük: mindannyian munkások voltak, kiváló munkájukat több kitüntetéssel jutalmazták. Életútjuk ismertetésekor az ítéletben elismerték, hogy nem tudatos ellenforradalmárok (de a későbbiekben már „ellenséges, karrierista, hitvány elemeknek” nevezték őket). Ráadásul a szervezet, amit vezettek, legálisan működött. Tárgyalt vele a kormány és a szovjet városparancsnokság is.
A munkástanácsok a fegyveres ellenállás leverése után váltak a forradalom legfontosabb testületeivé. Több kerületben (és vidéki nagyvárosban) már októberben közös értekezleteket tartottak az üzemi munkástanácsok, általában az adott terület legfontosabb üzemében, Budapest XI. kerületében a Beloiannisz Híradástechnikai Gépgyárban, ahol Rácz és Bali Sándor is dolgozott. November 4. után – a tájékozódás és a követelések egységesítése érdekében – nagy lendületet kapott a munkástanácsok regionális együttműködése. A jelek szerint a KMT megalakításának ötlete – akaratán kívül – Münnich Ferenctől eredt. Münnich arra hivatkozva utasította vissza az egyik budapesti kerület munkástanácsának követeléseit, hogy az egyik delegáció ezt akarja, a másik azt, a kormány képtelen teljesíteni az össze-vissza kívánságokat. Ez adta az ötletet a budapesti munkástanácsokat összefogó szervezet létrehozására.
A KMT november 14-től törvényen kívül helyezéséig, december 9-ig működött. Ez idő alatt mindvégig azért küzdött, amit elvileg a Kádár-kormány is céljának vallott: a munkáshatalom megvédéséért, a rendszer demokratizálásáért és az ország függetlenségének biztosításáért. Ennek érdekében követelt tényleges hatalmat a munkástanácsoknak, miközben Kádár üzemi szintre, ott is kizárólag gazdasági feladatokra akarta korlátozni őket. A KMT követelte a megszálló szovjet csapatok kivonását, az 1945-ös koalíció pártjainak korlátoktól mentes működését, részvételükkel szabad, titkos választás megtartását, amelyek szöges ellentétben álltak Kádárék valódi törekvéseivel.
Annak érdekében, hogy a vádlottakat el lehessen ítélni, a bíróság eleve törvénytelennek minősítette a KMT-t, ami hamis állítás, mert megalakulását semmilyen törvény nem tiltotta, és a kormány azzal, hogy tárgyalt vele, helyiséget ajánlott neki a Földművelésügyi Minisztérium épületében stb., de facto el is ismerte.
Minden alapot nélkülöznek olyan megállapítások az ítéletben, hogy a KMT idegen (értelemszerűen nyugati, ellenforradalmi) érdekeket szolgált, hiszen a munkástanácsnak egyetlen olyan megnyilvánulása sem volt, aminek célja a kapitalizmus bármilyen formájának restaurálása lett volna. Valótlanul állították azt is, hogy a KMT a november-decemberi sztrájkkal mérhetetlen károkat okozott a gazdaságnak, mert az többször is elrendelte a munka felvételét, amit újra meg újra a hatalom valamely provokatív intézkedése (magyarok deportálása a Szovjetunióba, Nagy Imre és társai elrablása stb.) akadályozott meg; vagy az, hogy a munkások választott vezetőik felhívására sem tértek vissza a munkához. A KMT mindössze kétszer rendelt el határozott idejű sztrájkot: először akkor, amikor a kormány szovjet katonai segítséggel megakadályozta a munkások országos értekezletét, majd decemberben, tiltakozva a kormány tárgyalásokon mutatott hajthatatlansága ellen. Az ítéletben megfogalmazott azon állítás sem igaz, hogy a KMT ellenkormány akart lenni. De facto elismerték a Kádár-kormányt, de azt akarták, hogy a november 3-i Nagy Imre-kormány vegye vissza az ország irányítását. A megalakítani próbált országos munkástanács nem ellenkormány lett volna, hanem a munkásság érdekeinek országos szintű képviselője. Közismert, hogy Maléter Pál honvédelmi miniszter, és vele a magyar kormányküldöttség, november 3-án este tárgyalni érkezett a tököli szovjet katonai bázisra, ahol a KGB vezetője, Szerov tábornok letartóztatta őket. Hasonló történt Rácz és Bali Sándorral, akiket december 11-én tárgyalni hívtak a Parlamentbe, de már a kapuban őrizetbe vették őket.
Annak ellenére, hogy a KMT a forradalom egyik legfontosabb szerve volt, vezetői közül senkit sem ítéltek halálra. Erre a tanács elnökének, Rácz Sándornak nagy esélye volt, mert november 15-én ő kezdeményezte az országos munkástanács megalakítását. A másodrendű vádlottat, Bali Sándort a más eljárásban kémkedés miatt kivégzett Renner Péterrel hozták kapcsolatba, aki Bécsből visszatérve jelentősebb összeget ajánlott a letartóztatott munkástanácstagok családjainak megsegítésére. Balit az ügyészség nemcsak államrend elleni mozgalom vezetésével, hanem hűtlenséggel is megvádolta, s ha ezt a bíróság bizonyítottnak tekintette volna, aligha kerüli el a legsúlyosabb ítéletet.
Ráczot végül életfogytig tartó, vádlott-társait négytől tizennégy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották. Mivel az ügyész fellebbezési óvással nem élt, a vádlottak pedig 1958. október 24-én a másodfokú tárgyaláson a súlyosabb büntetést elkerülendő (a tanácsvezető bíró Borbély János, a négy népbíró Fehér Kálmán, Sánta Istvánné, Schnierer Ferenc és Sulyán György voltak) visszavonták korábbi fellebbezéseiket, az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett. |