Apja borbélymester volt, 1915-ben a fronton esett el. 1915-től Budapesten ezüstművesnek tanult. 1916-ban részt vett a Szabadság Munkásképző Egylet megalakításában, 1918. november végén belépett az akkor életre hívott Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején a Magyar Vörös Hadsereg III. nemzetközi ezredében szolgált politikai megbízottként. A kommün bukása után bujkálni kényszerült, ezért Csehszlovákiába menekült, majd Bécsben telepedett le. 1920. októberben az osztrák fővárosban bekapcsolódott a kommunista emigráció tevékenységébe, 1921-ben beválasztották a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) Központi Vezetőségébe, majd pártépítési feladatokkal Magyarországra küldték. 1922. szeptemberben letartóztatták, 1923. májusban illegális kommunista szervezkedés vádjával tíz év börtönre ítélték, de 1924. márciusban a magyar–szovjet hadifogolycsere-egyezmény révén a Szovjetunióba távozhatott. 1924–1926-ban Moszkvában a külügyi népbiztosságon diplomáciai futár, 1926–1928-ban a Lenin Intézet munkatársa volt. Felvette a szovjet állampolgárságot, belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. 1932-ben befejezte tanulmányait a moszkvai műszaki egyetem hadmérnöki karán, s a Vörös Hadsereg állományába került. 1934-től őrnagyi rangban a hadügyi népbiztosságon dolgozott, majd a páncélos főparancsnokságon alkalmazták, közben elvégezte a Sztálin Páncélos Hadiakadémiát, s 1938-ban alezredessé léptették elő. Az 1930-as évek végén a külföldi emigránsok elleni kampány idején rövid időre letartóztatták. 1940 januárjában a moszkvai központi harckocsizó bázis főparancsnokságán főmunkatárs lett, 1941 nyarán a német támadáskor a bázissal együtt Novoszibirszkbe evakuálták. Itt 1942. decemberben újra internálták. 1943 májusában szabadult, Cseljabinszkban az akkor felállított 58. számú hadifogolytábor parancsnokhelyettesének, 1944. szeptemberben a szvjatosinói partizániskola magyar részlegének parancsnokává nevezték ki. 1944 végén a Vörös Hadsereggel tért vissza Magyarországra. 1945. áprilistól a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége katonai szakreferense, majd egy ideig a káderosztály vezetője volt. 1946. márciusban megbízták a KV akkor felállított Katonai és Karhatalmi Osztályának vezetésével. Tagja lett a Honvédelmi Minisztérium igazoló bizottságának, s 1946. novemberben tartalékos vezérőrnagyi rangot kapott. 1947. novembertől egy évig varsói követként diplomáciai feladatokat látott el. 1948. októberi hazatérése után altábornagy rangban a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Csoportfőnökségének (1949. februártól Katonai Elhárító Főcsoportfőnökség) vezetője lett. Az általa irányított katonai elhárítás információi szerepet játszottak a tábornokper vádlottjainak törvénytelen elítélésében. A Sólyom-per (1950) bírósági tárgyalásán ülnökként közvetlen szerepet vállalt az ítélet meghozatalában. 1950. februártól a katonai kémelhárítás az Államvédelmi Hatósághoz került, Révész ettől kezdve a Honvédelmi Minisztérium IV. (Felderítő) Főcsoportfőnökségét irányította, amely a katonai felderítés és hírszerzés feladatait látta el. Ebben a minőségében tagja volt az MDP Farkas Mihály elnöklete alatt működő Államvédelmi Bizottsága Katonai Albizottságának. 1953. decemberben kinevezték a Magyar Néphadsereg fegyverzeti és technikai fejlesztési főfelügyelőjévé. 1955. januártól az Országos Tervhivatal katonai elnökhelyettese volt. Az 1956-os forradalom után belépett a Magyar Dolgozók Pártja romjain megalakított Magyar Szocialista Munkáspártba. 1957. február 26-án kooptálták az MSZMP – 1957. június 29-ig ideiglenes – Központi Bizottságába, amelynek élete végéig tagja maradt. Február 28-án a Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagja lett, s másnap megbízták a Fegyveres Erők Minisztériuma megszüntetésével újra önálló vált honvédelmi tárca vezetésével, 1958. áprilisban vezérezredessé nevezték ki. 1957. május 27-én Horváth Imre külügyminiszter mellett ő írta alá a szovjet csapatok további magyarországi tartózkodását biztosító magyar–szovjet államközi egyezményt. Honvédelmi miniszterként 1960. májusig irányította a Magyar Néphadsereg 1956 utáni újjászervezését és betagozását a Varsói Szerződés szervezetébe. Felmentésekor megbízták a moszkvai nagykövetség vezetésével. 1963. februári hazatérése után nyugdíjazták. Nyugdíjasként a KB Államgazdasági Osztályának társadalmi munkatársaként dolgozott. 1958–1967 között országgyűlési képviselő volt, 1967-től haláláig a Magyar–Szovjet Baráti Társaság alelnöki tisztét töltötte be.

Kitüntetések: Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata (1946) Németország Fölött Aratott Győzelemért a Nagy Honvédő Háborúban 1941–1945 Érdemérem (szovjet, 1946) 48-as Díszérem (1948) „Polonia Restituta” Érdemrend I. osztálya (lengyel, 1948) Magyar Népköztársasági Érdemrend IV. fokozata (1950) Vörös Csillag Érdemrend (1953) Szolgálati Érdemérem; Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem (1958) Kiváló Szolgálatért Érdemérem (1958) Tanácsköztársasági Emlékérem (1959) Vörös Zászló Érdemrend (szovjet, 1965) Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).

Források: A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom. Kislexikon. Főszerkesztő Liptai Ervin. Kossuth Kiadó–Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 1987. 276–277. Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika, 1945–1956. Aquila Kiadó, Debrecen, 1998. Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: „Mától kezdve lövünk”. Tíz év után a sortüzekről. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. Bölöny József–Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 428–429. Maruzs Roland: Tábornoki kar, 1945–1956. HK Hermanos Kiadó, Budapest, 2011. 114–115.