Perek

Vádlottak: 425 / 1734

1914. 12. 21. Felsőzsolca — 1957. 07. 20. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: segédmunkás

Hároméves volt, amikor apját elvesztette. Hentesnek tanult, 1946-ban testvéreivel szülőhelyén saját boltot nyitott. Amikor 1951-ben fel kellett adniuk az üzletet, a Miskolci Húsipari Vállalatnál helyezkedett el. 1955-ben eljárás indult ellene hatósági közeg elleni, ittas állapotban elkövetett erőszak címén, ezért fegyelmivel elbocsátották a munkahelyéről. A bíróság az előzetesben eltöltött időt – két és fél hónapot – szabta ki büntetésül. Egy éven át a családi birtokon gazdálkodott, majd segédmunkás lett a szénbányában. 1954-ben megnősült. Gyermekük nem született, felesége előző házasságából született lányát azonban együtt nevelték. 1953-tól epilepsziával kezelték. 1956. október 26-án, miután a megyei főosztály épületéből tüzet nyitottak az éjszaka őrizetbe vettek szabadon bocsátását követelő tüntetőkre, G. Tóth László is csatlakozott az épületet ostromlókhoz. Részt vett Gáti Gyula rendőr alezredesnek, a megyei rendőrség bűnügyi vezetőjének a bántalmazásában, aki civil ruhába öltözve azért hagyta el a főosztály épületét, hogy a megyei munkástanáccsal tárgyaljon. Gátit a tömeg nyakánál fogva a szovjet hősi emlékműhöz vonszolta, és arra felakasztotta. G. Tóth a főosztály elfoglalását követően részt vett Vörös Balogh István rendőr alezredes és Németh János rendőr hadnagy ütlegelésében, akiket bezártak a megyei börtönbe. Mindketten tanúvallomást tettek ellene a perben. 1957. január 11-én vették őrizetbe. Ellenállt a rendőröknek, ezért megkötözve beszállították az elmegyógyintézetbe. Noha a bírósági orvos szakértő megállapította, hogy betegsége 1956-ban korlátozta tettei társadalmi veszélyességének felismerését, Tutsek Gusztáv bíró a szakvéleményt felülbírálva úgy ítélte meg, hogy G. Tóth csak szimulált.

A per középpontjában az 1956. október 26-27-i miskolci erőszakos események álltak, amelyek során a feldühödött tömeg a megyei főosztály elfoglalása után rendőr- és államvédelmi tiszteket gyilkolt meg. A megyei kapitányság 1956. december 3-án rendelte el a nyomozást ismeretlen tettesek ellen, de már november végén végeztek nyomozati cselekményeket. A megyei rendőrség politikai osztálya a rendelkezésre álló határidőn, két hónapon belül lezárta a nyomozást. Ezt követően majdnem egy hónapon át állt az ügy, amely csak 1957. február végén került a fővárosi ügyészségre. Ott jelentősen megváltozott a bíróság elé állítandók köre. Hat gyanúsítottal szemben azért függesztették fel a nyomozást, mert az elfogásukra tett kísérletek eredménytelenek voltak, valószínűleg Nyugatra menekültek. Négy másik gyanúsítottal szemben nyomozást megszüntető határozat született, mert cselekményük nem nyert bizonyítást, noha az ügyészség – eltérően az ötvenhatos standardtól – tanúkat is kihallgatott az ügyben. (Még azt követően is, hogy már megkezdődött a bírósági tárgyalás.) Mivel az ügyet az ügyészség javaslatára a gyorsított eljárás rendelkezései szerint tárgyalták, vádirat nem készült, a tizenkilenc terheltet pusztán egy március 27-én készült néhány oldalas ügyészi feljegyzéssel állították bíróság elé. A vádlottak összetétele és létszáma az április 11-én kezdődő tárgyalás során tovább nőtt, illetve változott. A vádat képviselő Csík Péter ügyész már az első tárgyalási napon jelezte, hogy további vádlottakat fog előállítani, akikkel „kapcsolatos vádindítványát az előállítással egy időben fogja előterjeszteni”, majd azonnal vádat emelt Szabó Mihály ellen, ő lett a huszadrendű vádlott. Helyét később az első fokon halálra ítélt Tóth Lajos foglalta el, majd, már a bizonyítási eljárás legvégén vonták be a perbe Pinczel Ilonát. Az ügyet első fokon tárgyaló Tutsek Gusztáv vezette tanács gyorsított eljárásban a huszonegy vádlottból tizennégyet halálra ítélt. Az ítéletek döntő részben a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásain alapultak, ezt erősítették meg egy-egy tanúvallomással. Az ügyész öt vádlott ítélete ellen fellebbezett súlyosításért, Kovács Sándor és Pinczel Ilona ellen a legsúlyosabb ítéletért, hiszen őket a Tutsek-tanács életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Ehhez képest a másodfokon eljáró Vida Ferenc vezette népbírósági tanács 1957. július 17-én meglepően enyhe ítéleteket hirdetett ki. Erre részint a vádlottak cselekményének eltérő jogi minősítése adott alapot. Míg a Tutsek-tanács a legsúlyosabb ítéletet maga után vonó népi demokratikus államrend elleni mozgalom vezetésének minősítette a vádlottak október 26-27-i tetteit, Vida tanácsa csak részvételnek, miközben több vádlott esetében csökkentette az illető terhére rótt gyilkosság számát, vagy a cselekmény elkövetésében betöltött szerep büntetőjogi minősítését. A tizennégy halálra ítélt közül hétnek enyhítette az ítéletét (három vádlottét életfogytiglani, másik háromét pedig húszévi börtönre), és csak a határozott időtartamú börtönbüntetésre ítéltekét súlyosította. Az első fokon életfogytiglani börtönre ítélt Pinczel Ilona ítéletét pedig az ügyész súlyosítási indítványával szemben enyhítette, tizenöt év börtönbüntetésre.