Perek

Vádlottak: 1084 / 1734

1926. 10. 31. Budapest — 1957. 07. 20. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: bányász

Házasságon kívüli gyermekként született, apját nem ismerte. Anyja cselédként dolgozott, ezért kénytelen volt fiát gyermekmenhelyre adni. Nagy itt nevelkedett tizennyolc éves koráig, ezalatt elvégzett hat elemi iskolai osztályt. Miután önállósította magát, különböző helyeken, de mindig bányászként dolgozott. 1949-ben megnősült, született egy gyermeke, de hamarosan elvált. A bíróság négyszer ítélte el közveszélyes munkakerülés címén, 1953-ban pedig sikkasztásért kapott egy év három hónap börtönbüntetést. 1954. októberi szabadulása után előbb Komlón, majd Ormosbányán dolgozott a szénbányában. 1956. október 26-án, miután a megyei főosztály épületéből tüzet nyitottak az éjszaka őrizetbe vettek szabadon engedését követelő tüntetőkre, Nagy az ormosbányai bányászokkal együtt részt vett az épület ostromában. A főosztály garázskapuján keresztül az elsők között jutott be az épületbe. A peres iratok szerint másnap csatlakozott a megyei tanács épülete előtt tüntetőkhöz, akikkel együtt követelte, hogy a megyei munkástanács ítélkezzen az előző nap őrizetbe vett rendőrtisztek fölött. A börtönből kihozott rendőröket már a megyei tanácsra kísérésük közben is bántalmazták. A munkástanács megkezdte az előállítottak kihallgatását, amikor egy csoport – amelynek Nagy is tagja volt – betört a tanácsterembe, és bántalmazni kezdte az előállítottakat. Vörös Balogh István rendőr alezredesnek és Németh János rendőr hadnagynak sikerült elmenekülnie, de Antal Gyula rendőr törzsőrmestert, akit általánosan felelősnek tartottak az előző napi lövetésért, kiszorították az erkélyre, majd onnan az utcára lökték, ahol a tömeg agyonverte. 1957. január 18-án vették őrizetbe. Mindvégig tagadta az ellene emelt vádakat. Tanúk állítását kérte, akik igazolják, hogy október 27-én nem is tartózkodott Miskolcon, ám indítványát a bíróság elutasította.

A per középpontjában az 1956. október 26-27-i miskolci erőszakos események álltak, amelyek során a feldühödött tömeg a megyei főosztály elfoglalása után rendőr- és államvédelmi tiszteket gyilkolt meg. A megyei kapitányság 1956. december 3-án rendelte el a nyomozást ismeretlen tettesek ellen, de már november végén végeztek nyomozati cselekményeket. A megyei rendőrség politikai osztálya a rendelkezésre álló határidőn, két hónapon belül lezárta a nyomozást. Ezt követően majdnem egy hónapon át állt az ügy, amely csak 1957. február végén került a fővárosi ügyészségre. Ott jelentősen megváltozott a bíróság elé állítandók köre. Hat gyanúsítottal szemben azért függesztették fel a nyomozást, mert az elfogásukra tett kísérletek eredménytelenek voltak, valószínűleg Nyugatra menekültek. Négy másik gyanúsítottal szemben nyomozást megszüntető határozat született, mert cselekményük nem nyert bizonyítást, noha az ügyészség – eltérően az ötvenhatos standardtól – tanúkat is kihallgatott az ügyben. (Még azt követően is, hogy már megkezdődött a bírósági tárgyalás.) Mivel az ügyet az ügyészség javaslatára a gyorsított eljárás rendelkezései szerint tárgyalták, vádirat nem készült, a tizenkilenc terheltet pusztán egy március 27-én készült néhány oldalas ügyészi feljegyzéssel állították bíróság elé. A vádlottak összetétele és létszáma az április 11-én kezdődő tárgyalás során tovább nőtt, illetve változott. A vádat képviselő Csík Péter ügyész már az első tárgyalási napon jelezte, hogy további vádlottakat fog előállítani, akikkel „kapcsolatos vádindítványát az előállítással egy időben fogja előterjeszteni”, majd azonnal vádat emelt Szabó Mihály ellen, ő lett a huszadrendű vádlott. Helyét később az első fokon halálra ítélt Tóth Lajos foglalta el, majd, már a bizonyítási eljárás legvégén vonták be a perbe Pinczel Ilonát. Az ügyet első fokon tárgyaló Tutsek Gusztáv vezette tanács gyorsított eljárásban a huszonegy vádlottból tizennégyet halálra ítélt. Az ítéletek döntő részben a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásain alapultak, ezt erősítették meg egy-egy tanúvallomással. Az ügyész öt vádlott ítélete ellen fellebbezett súlyosításért, Kovács Sándor és Pinczel Ilona ellen a legsúlyosabb ítéletért, hiszen őket a Tutsek-tanács életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Ehhez képest a másodfokon eljáró Vida Ferenc vezette népbírósági tanács 1957. július 17-én meglepően enyhe ítéleteket hirdetett ki. Erre részint a vádlottak cselekményének eltérő jogi minősítése adott alapot. Míg a Tutsek-tanács a legsúlyosabb ítéletet maga után vonó népi demokratikus államrend elleni mozgalom vezetésének minősítette a vádlottak október 26-27-i tetteit, Vida tanácsa csak részvételnek, miközben több vádlott esetében csökkentette az illető terhére rótt gyilkosság számát, vagy a cselekmény elkövetésében betöltött szerep büntetőjogi minősítését. A tizennégy halálra ítélt közül hétnek enyhítette az ítéletét (három vádlottét életfogytiglani, másik háromét pedig húszévi börtönre), és csak a határozott időtartamú börtönbüntetésre ítéltekét súlyosította. Az első fokon életfogytiglani börtönre ítélt Pinczel Ilona ítéletét pedig az ügyész súlyosítási indítványával szemben enyhítette, tizenöt év börtönbüntetésre.