Perek

Vádlottak: 96 / 1734

1917. 04. 28. Budapest — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: szállítómunkás

Árvaházban, majd nevelőszülőknél nevelkedett. Négy polgári iskolai osztály elvégzése után lakatosnak tanult, de szakmájában nem szabadult fel. Munkahelyein általában szállítómunkásként dolgozott. A háború idején többször behívták katonának, frontszolgálatot is teljesített. 1943-ban megnősült, házasságából gyermek nem született, 1956-ban feleségével elváltak. 1945-ben belépett a kommunista pártba, de a következő évben kimaradt. 1952-ben csalásért egy év, 1955-ben orgazdaságért tíz hónap börtönbüntetésre ítélték. Ez utóbbi büntetését azért kapta, mert vásárolt egy órát, amelyről később kiderült, hogy lopott volt. Testvére, Barabás József alezredesi rendfokozatban a Katonai Térképészeti Intézet parancsnoka volt. A fegyverszünet bejelentése után csatlakozott a Budapest XIV. kerületi nemzetőrséghez. Járőröztek, ellenőrizték a gépkocsikat, felügyeltek a közrendre. A nemzetőrök október 30-án részt vettek a Köztársaság téri pártház elleni támadásban, de Barabás mindvégig tagadta, hogy ott lett volna. A peres iratok szerint november 4-én csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvette a harcot a szovjet csapatokkal. Barabás csak azt ismerte el, hogy nemzetőrként részt vett a rend fenntartásában. 1958. október 1-jén vették őrizetbe.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.