Perek

Vádlottak: 224 / 1734

1929. 04. 12. Perkáta — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: segédmunkás

Apja cigányzenész volt. Négy elemi elvégzése után Csányi is próbálkozott zenéléssel, de nem volt hozzá tehetsége. 1948-ban Budapestre költözött, segédmunkásként dolgozott. 1950–1952-ben sorkatonai szolgálatot teljesített, majd 1953-ban rendőrnek jelentkezett. Két éven át Budapesten, a IX. kerületi kapitányságon teljesített szolgálatot, akkor elbocsátották (korabeli szóhasználattal: racionalizálták). Ezt követően több helyen dolgozott, általában segédmunkásként, munkahelyeiről legtöbbször önkényesen lépett ki. 1955 végén megnősült, de feleségével egy hónappal később különváltak. 1956. februártól nem dolgozott, alkalmi munkákból élt. Március végén őrizetbe vették, és rablás, valamint szándékos emberölés vádjával büntetőeljárás indult ellene, mert december végén a Marx (ma Nyugati) téri Népbüfében (a kor hírhedt helyén, az Ilkovicsban) bicskával megszúrt egy nőt, illetve márciusban részt vett egy ittas ember kifosztásában. Az előzetes letartóztatásból, amelyet a fővárosi bíróság Markó utcai börtönében töltött, 1956. november 4-én szabadult. A peres iratok szerint azonnal csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvette a harcot a szovjet csapatokkal. A forradalom leverése után, november 24-én jelentkezett a Markó utcai börtönben. Mivel akkor még nem vették őrizetbe, a Fésűsfonó- és Szövőgyárban helyezkedett el segédmunkásként. Csak június 11-én tartóztatták le, a forradalom előtt elkövetett cselekményei miatt. A fővárosi bíróság hat év börtönre ítélte, amelyet a Legfelsőbb Bíróság még decemberben jogerőre emelt. Büntetését a Szombathelyi Megyei Börtönben töltötte, amikor 1958. november 12-én a politikai rendőrség elrendelte ellene a nyomozást. A rendőrségi vizsgálatot követően őt is a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában kellett ápolni.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.