Perek

Vádlottak: 419 / 1734

1936. 04. 19. Kaposvár — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: bányász

Apja kisiparos volt. Két polgári iskolai osztály elvégzése után vájártanuló lett, majd beiratkozott a Bányagépipari Technikumba, de hamarosan azt is otthagyta, és a Kaposvári Szerelő Vállalatnál kezdett dolgozni. Idővel megszerezte a bányagéplakatosi segédlevelet, de a jobb fizetés miatt nem szakmájában, hanem csillésként dolgozott. Katonai szolgálatot nem teljesített, mert a bánya mentesítette. 1956 előtt ötször került bíróság elé kisebb bűncselekmények (inkább vétségek) miatt, először 1952 nyarán, tizenhat éves korában, társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopásért. Akkor még próbára bocsátotta a Veszprémi Járásbíróság, de az év végén már javító-nevelésre ítélték csavargásért, valamint azért, mert nem adta le az iparitanuló-ruháját, miután kilépett az iskolából. Utoljára a Kaposvári Megyei Bíróság ítélte lopásért másfél év börtönre 1956-ban. A forradalom kitörésekor az oroszlányi büntetés-végrehajtási munkahelyen töltötte szabadságvesztését, onnan szabadult 1956. október 26-án. Nős volt. A forradalom idején október 30-án érkezett – Győrön keresztül – Budapestre, ahol az Eötvös utcai nemzetőrségnek lett a tagja. November 4-én csatlakozott a Royal szállóban fegyveres harcra készülő felkelőkhöz. Délután egy vájártanulókból álló csoporttal átment a VII. kerületi Garay térre, de nincs egyértelmű nyoma, hogy részt vettek volna a fegyveres harcban, ezt Futó mindvégig tagadta. A peres iratok szerint a következő napokban a Klauber István vezette Thököly úti fegyveresekkel együtt vett részt az összecsapásokban. A fegyveres harc bukása után egy ideig a Péterfy Sándor Utcai Kórházban húzta meg magát, ahol részt vett a röpcédulák terjesztésében. 1957. január 22-től folytatta büntetésének letöltését, 1957. december 12-én feltételesen szabadult a pálhalmai büntetés-végrehajtási munkahelyről. Bányászként helyezkedett el. Ötvenhatos cselekményeiért 1958. július 14-én vették őrizetbe.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.