Perek

Vádlottak: 686 / 1734

1925. 06. 23. Budapest — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: szállítómunkás

Elemi iskolai tanulmányait követően egy ideig Komlón tanult vájárnak. Mivel a háború idején a vasútnál dolgozott, mentességet kapott, nem kellett katonai szolgálatra bevonulnia, de a Hungarista Ifjúsági Légió tagja lett. Általában alkalmai munkákból élt. 1956 előtt ötször került bíróság elé kisebb bűncselekményekért, inkább vétségekért (lopás, csavargás, koldulás). Egyetlen súlyosabb büntetése volt: 1952-ben lopás vádjával három év börtönre ítélték, büntetését kitöltötte. Szabadulása után a Tüspednél dolgozott szállítómunkásként. Megnősült, de hamar különköltözött a feleségétől. A fegyverszünet bejelentését követően csatlakozott a Budapest XIV. kerületi nemzetőrséghez, bázisuk az Amerikai úti pártfőiskolán volt. Az egység október 30-án részt vett a Köztársaság téri pártház elleni támadásban. November első napjaiban járőröztek, illetve felkutatták azokat az államvédelmi tiszteket, akik nem tettek eleget a jelentkezési kötelezettségnek. A peres iratok szerint november 4-én csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvette a harcot a szovjet csapatokkal, de ezt Keller mindvégig tagadta. 1958. október 1-jén, fegyverrejtegetés vádjával vették őrizetbe. Az ügyészségen és a tárgyaláson arra hivatkozott, hogy a rendőrségen kényszer hatására tett a vádakat (részben) elismerő vallomásokat. Tény, hogy kevéssel őrizetbe vétele után a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában kellett ápolni, pedig rabosítása során azt állapították meg róla, hogy „egészségügyi állapota jó”. Borbély János, a másodfokon eljáró népbírósági tanács elnöke a tárgyalás rendjének megzavarása miatt kivezettette a teremből, ítéletét társai távollétében hirdette ki előtte. Az utolsó szó jogán is ártatlanságát hangoztatta, a jogerős ítélet után nem kért kegyelmet.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.