Perek

Vádlottak: 844 / 1734

1934. 12. 22. Tinnye — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: kocsis

Gyermekmenhelyen, majd nevelőszülőknél nevelkedett. Elemi iskolai tanulmányait követően fémcsiszolónak tanult. 1948-ban szabadult fel, a szakmájában azonban sohasem dolgozott, alkalmi munkákból élt. Felnőttkorában megkereste a szüleit, és hozzájuk költözött, a Budapest VII. kerület Százház utcába. 1952-ben köztörvényes bűncselekmények miatt másfél év börtönre ítélték, büntetését Cegléden, a fiatalkorúak fogházában töltötte ki. 1954-ben Tatára, a páncélosokhoz hívták be katonának. Szolgálata idején, 1956. júniusban megnősült, házasságából két gyermeke született. A forradalom kitörése után parancsra a csolnoki büntetés-végrehajtási munkahely biztosításában vett részt. Alakulatával együtt a fegyverszünet bejelentését követően érkezett Budapestre. A peres iratok szerint november 4-én csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvette a harcot a szovjet csapatokkal. Ezt mindvégig tagadta. November 9-én leszerelték. Több társával Ausztriába szökött, onnan Nyugat-Németországba, majd Franciaországba került, ahol jelentkezett az idegenlégióba. 1957. februárban a magyar követség segítségével tért haza. 1959. február 3-i őrizetbe vételéig alkalmi munkákból élt.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.