Perek

Vádlottak: 941 / 1734

1913. 04. 03. Pécs — 1959. 10. 28. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: takarítónő

Apja kőműves volt. Tizenhatan voltak testvérek. Csak az elemi iskolát végezte el, a per idején alig tudott írni-olvasni. 1937-ben Budapestre költözött, nyilvántartott prostituáltként élt. 1945 után többször ítélték el tiltott kéjelgésért, majd 1951-ben rendőri felügyelet alá helyezték. A következő évben lopás vádjával egy év börtönbüntetésre ítélte a Budapesti Központi Járásbíróság. A fegyverszünet bejelentése után csatlakozott a Budapest XIV. kerületi nemzetőrséghez. A peres iratok szerint november 4. után is társaival maradt, akik a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Magori a fegyveres küzdelemben nem vett részt: főzött a többiekre, és a Molotov-koktélok készítésében is szerepet vállalt. A forradalom után a Takarító Nemzeti Vállalatnál helyezkedett el, hamarosan brigádvezető lett. Több vállalatnál és szervezetnél (egyebek mellett az Igazságügyi Minisztériumban) vállalt takarítói munkát. 1958. október 1-jén vették őrizetbe. A rendőrségi vizsgálatot követően három héten át a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában ápolták.

Az ügy középpontjában az 1956. november 4. után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében vívott fegyveres összecsapások álltak. A politikai rendőrség törekedett bizonyítékokat gyűjteni arra, hogy a vádlottak részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában és az épület elfoglalását követő kegyetlenkedésekben, de ez kevéssé volt eredményes. A jogerős halálos ítélet alapján kivégzettek számát tekintve ez volt a megtorlás legnagyobb pere: tizenegy embert ítéltek halálra, és mindannyiukat kivégezték. A nem halálra ítéltek többsége nem mert fellebbezni, nehogy másodfokon őt is a legsúlyosabb ítélettel sújtsák. A vádlottak jórészt a Keleti pályaudvar környéki szegénynegyedben, a Jobbágy és a Százház utcában laktak. Sokan büntetett előéletűek voltak, de nem bűnözők, aminek Hollós Ervin nevezte őket. Többnyire kisebb súlyú, ma már nem büntetendő vétségekért (csavargás, közveszélyes munkakerülés) kapták az ítéletet, de volt, akit súlyos bűncselekményért ítéltek el. Az eljárás azt volt hivatva bizonyítani, hogy a fegyveres ellenforradalmárok visszaeső bűnözőkből, alvilági vagy félig alvilági elemekből álltak. Az eljárás alá vontak köre a vizsgálati szakaszban többször változott. Először Futó János és társai ellen indult vizsgálat 1958 nyarán. A per elítéltjeinek többségét 1958. október 1-jén az ennek során és más fedett nyomozásokból szerzett információk alapján vonták eljárás alá. A vizsgálatot mindvégig a politikai rendőrség vizsgálati osztálya folytatta. A Tutsek-tanács elsősorban a vádlottak nyomozás során tett beismerő vallomásaira alapozta az ítéletét, amelyet legtöbbjük már az ügyészségi kihallgatáson visszavont, és e mellett a tárgyaláson is kitartott. A visszavonást azzal indokolták, hogy a vádakat elismerő vallomásukat a politikai rendőrségen kényszer hatására tették. Ezt látszik alátámasztani, hogy a rendőrségi vizsgálat lezárása után többen a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházába kerültek. Az elsőfokú ítélet után a halálra ítéltek szökést terveztek, de két társuk feladta őket. Többen a Legfőbb Ügyészségnek írt beadványban tettek panaszt a nyomozók és a népbírósági tanács törvénysértései ellen – eredménytelenül. Különösen Keller Károly nem tudott beletörődni sorsába, kétszer is összezúzta zárkája berendezését, nekitámadt az őröknek. Ezért a börtönben rendszeresen nyugtatóval, Sevenállal kezelték. A halálra ítéltek azt is tervezték (leginkább Keller), hogy a fellebbviteli tárgyaláson megtámadják a bíróságot, ezért az ülést fokozott biztonsági óvintézkedések mellett rendezték meg. Több vádlottról tárgyalás közben sem vették le a kéz- és lábbilincset, Kellert pedig ki is vezették.