Perek

Vádlottak: 1401 / 1734

1915. 08. 20. Egyed — 1958. 11. 15. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: őrnagy; asztalossegéd

Szegényparaszti családban született, apja, aki napszámos volt, elesett az első világháborúban. Két polgári iskolai osztály elvégzése után asztalosnak tanult, majd a szakmájában kezdett dolgozni. 1937-ben hívták be katonának. Továbbszolgálatot vállalt, részt vett Észak-Erdély visszacsatolásában. Már a háború idején, Jutason tiszthelyettesi tanfolyamot végzett. 1944 augusztusában került a frontra, 1945 januárjában Budapesten esett szovjet hadifogságba. Márciusban jelentkezett a demokratikus hadseregbe, és bár egységével május 1-jén osztrák területre jutott, harcban nem vettek részt. Magyarországra visszatérve a hadseregben maradt, katonaként Budapesten a romeltakarításban (a Dunába robbantott hidak kiemelésében), majd az ország aknamentesítésében is részt vett. 1946-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba, a következő évben átlépett a kommunista pártba. 1949-ben, a Kossuth Katonai Akadémia elvégzése után lett hivatásos tiszt. Szegeden, Komáromban, végül Esztergomban teljesített szolgálatot. A forradalom kitörésekor őrnagyi rangban az esztergomi hadosztály légvédelmi tüzérosztályának parancsnoka volt. Október 23-án este riadóztatták az egységét, a légvédelmi lövegek nélkül vonultak Budapestre. Ott a fegyverszünetig a belügyminisztérium és a Láng Gépgyár védelmében, biztosításában vettek részt. November első napjaiban személyesen irányította a légvédelmi lövegek Budapestre szállítását, valamint az ütegállás kiépítését a pesterzsébeti Jutadombnál. Alakulata azt a feladatot kapta, hogy egyaránt akadályozza meg a Budapest elleni szovjet támadást, valamint azt, hogy őket támadják meg fegyveres felkelők. A kapott tűzparancsot úgy pontosította, hogy csak akkor szabad lőni, ha támadás éri őket. November 4-én reggel a Kiss János altábornagy laktanyában tartózkodott, amikor a Juta-dombnál fegyveres harcra került a sor. November 9-én visszament Esztergomba, aláírta a tiszti nyilatkozatot, és tovább szolgált. 1957. október 19-én vették őrizetbe.

Az eljárás középpontjában az 1956. november 4-i jutadombi csata állt, az az ütközet, amelyben a szovjet csapatokat novemberben a legnagyobb veszteség érte: a honvédek kilőttek két harckocsit, két sorozatvetőt, két teher- és egy személygépkocsit. A fegyveres harcot követően agyonlőttek két, a felkelők által foglyul ejtett, sebesült államvédelmist, akik korábban a szovjeteket kalauzolták. Az ügy a vádlottak számát tekintve a megtorlás legnagyobb pere volt: az ötvenkét bíróság elé állított személyen keresztül lényegében egy teljes hadosztályt vontak felelősségre. Noha a cselekmény ismert volt, csak 1957 őszén kezdődött meg az eljárás, addig kollektív büntetésként megelégedtek a hadosztály felszámolásával. A perbe vont tisztek többsége addig nemcsak szabadlábon maradt, de le sem szerelték. Az ügyben a vizsgálatot a Belügyminisztérium II/1. Osztálya, a politikai rendőrség katonai elhárításért felelős szervezeti egysége folytatta le. A nyomozás lezárása után a katonai ügyészség emelt vádat, és első, valamint másodfokon is a katonai bíróságok különtanácsa járt el, amelyre a népbírósági rendeletben meghatározott feltételek és szabályok voltak érvényesek. A tárgyalás zárt volt, az ügy iratait pedig a titkos ügykezelés szabályai szerint irattárazták. Jogerősen halálra ítélték a hadosztály parancsnokát, Mecséri János ezredest, valamint a jutadombi harcálláspontok kiépítéséért felelős két tisztet, Szendi Dezső alezredest és Szabó Pál őrnagyot, akik november 4-én nem is tartózkodtak az ütközet helyszínén. Szintén a legsúlyosabb ítéletet kapta az a két ütegparancsnok, Rémiás Pál hadnagy és Kicska János főhadnagy, akinek a katonái megtámadták a szovjeteket, valamint azok a sorkatonák, akiket valamilyen formában felelősnek tartottak a foglyul ejtett államvédelmisek megöléséért: Kálmán Dezső és Magyar János őrvezetők. A perben a bíróság a kivégzettekén kívül még négy sorkatona ügyében hozott jogerős halálos ítéletet. A forradalom után Nyugatra menekült Molnár Gézára távollétében szabtak ki halálbüntetést, így azt nem lehetett végrehajtani, Puchert János, Paska Elemér és Dobrosi Lajos pedig kegyelmet kapott az Elnöki Tanácstól, amely büntetésüket életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.