Perek

Vádlottak: 1395 / 1734

1930. 02. 09. Budapest — 1959. 02. 18. Budapest

Foglalkozása a peres iratok szerint: betanított munkás

Hároméves volt, amikor apja tüdőbajban meghalt. Anyja ekkor a szövőgyárban vállalt munkát, majd újból férjhez ment, új házasságából három gyermeke született. Mivel mostohaapjával rossz volt a viszonya, Szabó a nyolc általános iskolai osztály elvégzése után elköltözött otthonról. Egy ideig munkásszállókon lakott, majd Jugoszláviában vállalt munkát: önkéntesként vasutat épített a Petőfi-brigáddal. Tagja lett az MKP-nak, majd 1953-ig az MDP-nek is. 1948-ban behívták katonának. Ott önkényes eltávozásért négy hónap börtönre ítélték. Leszerelése után pártszervezete ajánlására a Honvédelmi Minisztériumban kapott állást gépkocsivezetőként, de egy karambol miatt (veszélyeztetés címén) három hónap börtönre ítélték, a HM-ből pedig elbocsátották. 1953-ban lopás vádjával fél év börtönre ítélték, egyben párttagságát is elvesztette. 1954-ben megnősült, házasságából két gyermeke született. A forradalom idején a fegyvereket is gyártó Danuvia Szerszámgépgyárban dolgozott betanított gépmunkásként. 1956. október 28-ig bejárt a munkahelyére, ahol később a munkástanács tagjává választották. Aznap este másokkal együtt kenyeret szállított a Corvin közbe, ám ott maradt, és csatlakozott a fegyveresekhez. Velük együtt ő is belépett a nemzetőrségbe. Honvédségi laktanyákból fegyvert és lőszert szállított a bázisukra. November 4-én csatlakozott a harcolókhoz, majd elrejtette a fegyverét, és még aznap hazament. Csepelen még tartott a fegyveres küzdelem, amikor bekapcsolódott a Központi Honvéd Kórházban szerveződő ellenállásba, annak mindvégig egyik meghatározó vezetője volt. Több ismerősét és volt harcostársát is beszervezte, társaival fegyvereket gyűjtöttek, röplapokat készítettek és terjesztettek. Az Élünk szerkesztőinek lebukása után kiadták az Újra Élünk című, egyetlen kiadást megélt lapot. 1957 januárjában, mivel belátták a további küzdelem reménytelenségét, a szervezkedés elhalt. 1957. május 7-én vették őrizetbe. Miután első fokon halálra ítélték, a börtönben öt nap szigorított fogsággal sújtották, mivel falon keresztül történő kopogtatással összegyűjtötte a halálra ítéltek névsorát.

A pernek egyszerre volt célja a Corvin köz környéki harcokban, illetve a november 4. utáni ellenállásban részt vett fegyveresek felelősségre vonása. A corvinisták elleni nagy per megrendezése nem sikerült, ahogy a többi bázis elleni sem. Ez részint annak volt betudható, hogy a vezetők (vagy azok egy része) még időben Nyugatra menekült, részint pedig annak, hogy fokozatosan akadtak fenn a politikai rendőrség hálóján azok, akiket perbe lehetett fogni, a szerveknek pedig azonnali eredményt kellett felmutatniuk – ez volt az intézményi érdekük is, amely egybeesett az állomány szándékaival. A Nagy József és társai-perben elítéltek többségének volt köze a Corvinhoz és az ottani harcokhoz, ennyiben tehát okkal tekinthető corvinisták elleni pernek. Az eljárás másik összekötő eleme az a november közepétől január elejéig tartó szervezkedés volt, amelynek a Központi Honvéd Kórház adott helyet. Ezzel kapcsolatban szükséges megállapítani, hogy noha a kórházak a megtorlás fontos célpontjai voltak, egyetlen perben sem sikerült bizonyítani, hogy november 4. előtt vagy után fontos bázisai lettek volna a felkelésnek vagy az ellenállásnak. Az „ávó” még 1960-ban is megpróbált nagy pert gyártani a széles körben a „forradalom kórházának” tekintett Péterfy Sándor Utcai Kórház ellen, de eredménytelenül. Alaposabb vizsgálat nélkül tehát – ilyen ebben a témában még nem folyt – nem lehet többet állítani, mint hogy a ránk maradt peres iratok alapján november közepétől a felkelés több résztvevője a Honvéd-kórház más perben elítélt parancsnokának, Radó György orvos ezredesnek a jóváhagyásával szervezkedést kezdeményezett a kórházban az október 23-i célok valóra váltása érdekében. Büntetőjogi szempontból ehhez még azt szükséges hozzátenni, hogy vád tárgyává tett cselekményüktől jóval leleplezésük előtt, tehát önként elálltak, vagyis azt kísérletnek kellett volna minősíteni. Márpedig a büntetést korlátlanul lehetett enyhíteni, sőt mellőzni azzal a tettessel szemben, „aki a cselekmény végrehajtásától önként elállott”. Ezzel szemben a Budapesti Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa a halálra ítélt vádlottakat egyaránt tettesként találta bűnösnek a népköztársaság [sic!] megdöntésére irányuló bűncselekményben, a terhükre rótt egyéb vádak (gyilkosság, rablás stb.) mellett. A Legfelsőbb Bíróság – Borbély János által vezetett – Népbírósági Tanácsa egyedül Nagy József bűnösségét állapította meg valamely főbenjáró vádban kísérletként: a terhére rótt gyilkosságot változtatta kísérletre, de ítéletét helybenhagyta. Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Bárány Jánost és Ivicz Györgyöt 1959. február 18-án, a Kozma utcai börtön udvarán végezték ki.