Perek

Vádlottak: 721 / 1075

1922. 07. 30. Budapest — 1957. 12. 10. Budapest

Születési név: Pallavicini Antal

Foglalkozása a peres iratok szerint: őrnagy, tisztviselő

Nagybirtokos arisztokrata családban született. Érettségi után egy ideig kétkezi munkásként dolgozott a Weiss Manfréd-gyárban. 1940-től katonáskodott, 1940 és 1943 között elvégezte a Ludovika Akadémiát. Páncélos hadnagyként a budapesti felderítő zászlóaljhoz került. A német megszállás után bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba, egy időre őrizetbe is vették. Szeptemberben szakaszával együtt Temesvárnál megpróbált átállni a szovjetekhez, de még az akció előtt megsebesült, és visszavitték Budapestre. Csatlakozott Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenállási mozgalmához. Bajcsy-Zsilinszkyék lebukása után átszökött a szovjetekhez, ott harcra jelentkezett, de bevetésére nem került sor. Sőt, hadifogolyként kezelték, és csak 1946 elején térhetett haza Magyarországra. Miután igazolták, továbbszolgált a demokratikus hadseregben. 1948-ban megkapta a Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozatát. Meggyőződésből lépett be a kommunista pártba, 1951-ben a nevét is megváltoztatta, Pallaviciniről a plebejus hangzású Pálinkásra. 1950-ben Piliscsabán lett zászlóaljparancsnok, majd Hatvanban ezredparancsnok. 1951-ben Aszódra helyezték, ezredtörzsfőnöki beosztásba. 1954-ben megtört a karrierje. Alezredesből őrnaggyá vetették vissza, MDP-tagjelöltségét is megszüntették. Kétszer nősült, mindkét házasságából egy–egy gyermeke született. A forradalom kitörésekor a rétsági Páncélos Tiszthelyettes Kiképző Ezred törzsfőnöke volt. 1956. október 24-én riadóztatták az ezredét: lezárták a Budapestre vezető utakat. Október 25-én feltartóztattak mintegy húsz–harminc, Budapest felől érkező felkelőt, a náluk lévő röplapokat elkobozták, és a laktanya kultúrtermébe zárták őket. Az elfogottak néhány nap után már szabadon mozoghattak, de csak a laktanyán belül. Október 29-én a laktanyában a parancsnokok segítségével megalakították a járási forradalmi tanácsot, amelynek elsődleges célja a rend és a nyugalom megőrzése volt. Ennek érdekében az ezred segítette a forradalmi tanácsok fennhatósága alatt működő nemzetőrségek felfegyverzését. Másnap a Honvédelmi Minisztérium forradalmi tanácsának utasítására az ezrednél is megválasztották a forradalmi katonatanácsot, annak Pálinkás őrnagy lett az elnöke. Október 30-án a Rétsághoz közeli Felsőpetényben házi őrizetben tartott Minszenty József bíboros ávós őrsége szétszéledt. A főpap biztonságának garantálása érdekében a miniszterelnökség titkársága utasította a rétsági páncélosokat, hogy szervezzék meg Mindszenty védelmét, és kísérjék Budapestre. Kapfinger Tibor százados, a Katonai Főügyészség forradalmi tanácsának tagja telefonon felajánlotta, hogy segít a bíboros Budapestre kísérésében. Az akcióhoz a főügyészség vezetője, Kispál Pál ezredes ígért gépkocsit. A forradalom leverése után mindketten meghatározó szerepet játszottak a megtorlásban, Kapfinger a Budapesti Katonai Ügyészség parancsnokhelyetteseként. Mindszentyt végül a rétsági páncélos tisztek kísérték Budapestre, közülük többen mellette maradtak az Úri utcai prímási palotában, ők adták a testőrségét a forradalom idején. November 4-én a szovjet csapatok támadásának hírére, Nagy Imre hajlani rádiószózatának megfelelve riadóztatták az ezredet. Gyalogsággal és páncélosokkal lezárták a Rétságra vezető utakat, de a Honvédelmi Minisztériumból kapott parancsra harc nélkül visszavonultak. Pálinkás nem írta alá a tiszti nyilatkozatot, 1957. január 4-én saját kérésére leszerelték. Egy hónappal később, 1957. február 6-án vették őrizetbe.

Pálinkás Antal 1956-ban egyetlen, bűnösnek tekinthető cselekményt sem követett el, olyanról tudomása sem volt, ennek következtében az ügyét vizsgálni kezdő katonai elhárítás csak hosszas vívódást követően tudott határozni arról, milyen főbenjáró ügyet konstruáljon az egykor Pallavicininek nevezett őrnagy köré. Miután a rétsági ezred felső utasításra megalakított forradalmi katonatanácsa Pálinkást választotta elnökévé, az őrnagyot meg lehetett volna vádolni a katonai fegyelem megbontásával, a – katonatanáccsal mindvégig együttműködő – törvényes parancsnok félreállításával, valamint az „ellenforradalmi” szándékkal létrehozott nemzetőrségek felfegyverzésével. Legfőképpen pedig meg lehetett volna vádolni azzal, hogy a katonatanács elnökeként ő volt felelős az ezred november 4-i riadóztatásáért, a Rétságra vezető utak megszállásáért, ami az „ellenforradalom” legsúlyosabb katonai összecsapásához vezethetett volna. Végül nem a rétsági cselekményeiért vonták eljárás alá, hanem egy annál is valótlanabb vád, Mindszenty József bíboros kiszabadítása miatt. Mindszentyt a forradalom kitörésekor a felsőpetényi Almásy-kastélyban tartották fogva házi őrizetben. Szabadon engedése kezdettől szerepelt a forradalmi követelésekben, ennek teljesítése az október 28-i fordulat után nem jelentett semmilyen veszélyt, vagyis közeljövőben történő bekövetkezése nyilvánvaló volt. Kiszabadítását már 28-tól követelték a helyi és a szomszéd községek lakói, és ezt remélte az államvédelmi őrség is, amely nem kapott sem váltást, sem ellátmányt. Október 29-én délután a bíboros kiszabadítására érkezett az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője, a november 4. után is hivatalban maradó Horváth János, de Mindszenty nem volt hajlandó vele együtt elhagyni a kastélyt. Másnap az őrség szétszéledt, és ugyancsak ekkor találták meg különféle csatornákon keresztül a rétsági páncélosokat, akikről úgy vélték, megoldást hozhatnak a helyzetben. Ebből született meg a Pálinkással szembeni vád, amely szerint ő szabadította ki Mindszentyt, akinek – a peres iratok szerint – nem az arisztokrata származása leplezése céljával felvett Pálinkás néven, hanem Pallaviciniként mutatkozott be. Az ügy kiemelt fontosságát mutatja, hogy a vádiratot nem az illetékességgel bíró Budapesti Katonai Ügyészség, hanem a Katonai Főügyészség készítette el. A Budapesti Katonai Bíróság 1957. szeptember 16-án a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése vádjával életfogytig tartó börtönre ítélte Pálinkást. Elsősorban a Mindszenty József hercegprímás kiszabadításában játszott szerepe miatt marasztalták el. A bíróság ennek révén igazoltnak látta, hogy a forradalomban összefonódott az arisztokrácia és a klerikális reakció, amelyek célja a régi rend visszaállítása volt. Ráadásul azzal, hogy a bíborosnak katonai kíséretet biztosított, azt a látszatot keltette, hogy a hadsereg átállt a forradalom oldalára. Külön kiemelték, hogy egysége forradalmi katonatanácsának elnöke lett, a bíróság sugalmazása szerint saját maga kezdeményezésére. Származása mellett súlyosító körülményként értékelték, hogy cselekményeit katonatisztként követte el, a kommunisták pedig az ő hatására szorultak ki a rétsági forradalmi bizottságból. Enyhítő körülményként csak kiemelkedő szolgálatát hozták fel, az 1944-es ellenállásban betöltött szerepéről nem ejtettek szót. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa november 13-án halálbüntetésre súlyosította az ítéletet. Hat társára egy és tíz év közötti büntetéseket szabtak ki. 1957. december 10-én, a Gyűjtőfogházban végezték ki.